Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 1. szám - RECENZIÓK - Kovács Csongor: Kőszeghy Miklós: Dávid
Recenziók Kőszeghy Miklós: Dávid Bp., Új Mandátum, 2001. 159 p. Valahogy úgy tűnt fel ez a könyv a hazai könyvpiacon, és kerülhetett az olvasó kezébe, mint a bibliai Dávid: kicsiny, szinte a semmiből került elő, de annál határozottabb, és végül legyőzi - ha nem is mást hát magát az olvasót. Mindig nagy tisztelettel és csodálattal hajtok fejet, ha egy új kiadó új sorozatának legelső darabját tartom a kezemben. Tiszteletreméltó törekvés, hogy nem egy nagynevű kiadó szárnyainak árnyékába rejtőzve jelentette meg művét szerzőnk. Csak a sorozat soron követő szerzőinek van nehezebb dolguk: Kőszeghy tanár úr által felállított mércének megfelelni. Biztos vagyok azonban, hogy Karasszon István, Bíró Mária és Szlávik Gábor képes erre, s ezzel egy sikeres sorozat indulhat ezzel útjára a magyar könyvpiacon. Most pedig kezdjük el a könyv vizsgálatát. Először is azt kell előre bocsátanunk, hogy a szerző egyetemi oktató (s ami talán fontos, hogy felekezeti elfogultságtól mentes). Mentségére legyen mondva ez nem látszik meg az előadásain és írásain sem! Jó szívvel ajánlhatjuk a könyvet, hiszen nem egy olyan oktatóval van dolgunk, aki hallgatóságát mély álomba hipnotizálja, hanem aki képes élvezetes perceket szerezni. Aki netalán elbliccelte kortörténeti tanulmányait, ókori kurzusait kiváló lehetősége nyílik, hogy valamit bepótoljon. A könyv felosztása: I. A történelmi háttér; II. Dávid történetének forrásai; III. A politikai karrier; IV. A trónutódlás kérdései. A történelmi háttér felvázolására mintegy 14 oldalt szentel, s ebbe beletartozik a 12-11. sz. közel-keleti birodalmakban lejátszódó folyamatok leírása is (késő bronzkori civilizáció bukásának okainak különböző magyarázatai). Ennél rövidebben nem nagyon lehet a korszakot összegezni. Mégis ez a pár oldal magába foglalja a legfontosabb értelmezési kísérleteket, az egyes iskolák meghatározó véleményét (a klasszikusoktól az extrémekig: Alt - Aharoni - Mendenhall - Gottwald -Ahlström - Lemche). A könyv olvasásakor az szinte már gyanússá válik, hogyan lehetséges, hogy a szerző mindenről tud, mindent elolvasott, ugyanakkor mintha semmihez sem értene, annyira nyitva hagyja az értelmezésre a lehetőséget. Csak ami logikusan (vagy ahogyan a mi vidékünkön meg szokták fogalmazni: paraszti ésszel) kizárható és helytelen ott tesz megjegyzést, de ítélethozatalakor inkább a biztos minimumhoz való ragaszkodás a jellemző. Bár Dávid életében is volt arra példa, hogy nem arra mutatott rá, ami a képességei alapján sejthető lett volna (lSám, 21), lehet hogy a szerzőnk is sokat tanult ebből? Források tekintetében az Ószövetséget illetve az azon kívüli feliratokat illetve az anyagi kultúrát használja. Bár a szerzőnk maga nem teológus, mégis tisztában van a teológiai szakirodalom főbb problémáival, s a Dtr kutatásának főbb irányait is felvillantja, ha maga nem is vész el benne. Itt is a minimálisan elfogadhatóra, kimondható- ra törekszik. Ez a megállapítás igaz a Tel-Dán-i felirat értelmezésével kapcsolatosan is. Kiegyensúlyozottan foglal állás, nem igyekszik egyetlen hiper-kritikus véleményt se minden indok nélkül elfogadni. Az anyagi kultúra és annak kiértékelése területén otthonos terepre kerül a szerzőnk. Minden megelevenedik körülötte, s úgy ír, hogy a Bibliát olvasó számára is megelevenedik a szöveg: házak, dombok, épületek kerülnek az olvasó látószögébe.
