Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tóth Vilmos: Unitárius felekezeti pantheonizáció a kolozsvári Házsongárdi temetőben
Tóth Vilmos: Unitárius felekezeti pantheonizáció a kolozsvári... 135 szolgáltatta, hanem a tekintélyes és népszerű orvos temetése, melyen akkora tömeg gyűlt össze, hogy a hatóságok katonai mozgósítást rendeltek el, s körülvették a temetőt, Barra gyászszertartása pedig néma, kimondatlanul is az osztrák elnyomás ellen szóló tüntetésbe ment át. Ennek kapcsán érdemes egy rövid kitérőt tenni. Barra 1854-es temetése egyértelműen beleilleszkedik abba a sorozatba, amely 1850-ben báró Wesselényi Miklós ideiglenes pesti temetésével, majd 1851-ben hamvai Zsibóra szállításával kezdődött, 1855-ben Vörösmarty Mihály temetésével, majd 1859 novemberében Kisfaludy Károly újratemetésével folytatódott, s 1860- 61-ben tetőződött Forinyák Géza, gróf Széchenyi István, Palóczy László és gróf Teleki László gyászszertartásaival és temetésével.24 A sorozat a kiegyezésig még számos utóhajtást hozott, például Zmeskál József egykori honvédszázados, népszerű ügyvéd és mecénás győri búcsúztatását 1863-ban, vagy az összeesküvés vádjával letartóztatott, majd szökés közben agyonlőtt volt őrnagy, Zilahi Sebess Emil 1864-es pesti temetését. Ha a helyszínek - Győr, Kolozsvár, Miskolc, Nagycenk, Pest, Szirák, Zsibó -, valamint az időpontok között nincs is közvetlen kapcsolat, a fenti eseményeket összefűzi, hogy a gyászszertartás valamennyi esetben tömeges egybegyülésre és a méltóságteljes, sokszor néma, ám félreérthetetlen politikai protestációra nyújtott alkalmat.25 A önkényuralom időszakában, az 1860-61-es „kis forradalom” alatt, majd a provizórium idején általános tendencia volt a magyar nemzeti identitás nyilvános felvállalásának erősödése - szemben a törvénytelennek tekintett, idegen centrumból irányított, represszív államhatalommal -, elsősorban a kulturális és a rituális szférában, hiszen politikai véleménynyilvánításra nemigen nyílt alkalom. A temetések mellett ugyanezen folyamat fontos stációi voltak más, elsősorban nem a gyászhoz, hanem az emlékezéshez kötődő, de szimbolikus értelemben rokon rituális cselekmények. Példaként említhetünk egyes emlékmű-avatásokat — mint például 1860-ban Balaton- füreden a műalkotásnak amúgy nemigen nevezhető Züllich Rudolf-féle Kisfaludy Sándor-szobor felavatását26 valamint emlékünnepélyeket, mindenekelőtt 1859 októberében a Kazinczy-centenáriumot, illetve bizonyos hommage jellegű ünnepi tüntetéseket, mint az 1860-as „Garibaldi-láz” eseményeit.27 Bölöni Farkas Sándor és Barra Imre síremléke így az unitárius temetőrész két legfontosabb, felekezeti jelentőségén jóval túlmutató objektuma lett. A következő évtizedekben hasonló szerephez már egyetlen más itt létesített síremlék sem jutott: Fejér Márton (1865), Mikó Lőrinc (1872) vagy Kriza János püspök (1875) nyugvóhelye közösségi szinten már elsősorban az Unitárius Egyház, mellette pedig — az előbbiekkel ellentétben—a családi pantheonizáció számára bírt jelentőséggel. Mikó Lőrinc 24 Vö. Tóth, 1999. 11-13. p. 25 A joghallgató Forinyák Géza esetét témánk szempontjából kétszeresen fontossá teszi, hogy sebesülése éppen akkor történt, amikor a tömeg 1860. március 15-én, a megszokott ünnepi koreográfia szerint a Kerepesi úti temető' honvédsírjaihoz tartott. Forinyák néhány nap múlva meghalt, és április 4-i temetésén, ugyanott, Pest-Buda lakosságának negyede megjelent. Négy napra rá, április 8-án lett öngyilkos Széchenyi. Az egymáshoz közvetlenül nem kötődő tragikus események között éppen az újabb és újabb tüntetések teremtettek kapcsolatot. 26 Ez a mű nem azonos a ma Balatonfüreden látható Kisfaludy-szoborral, melynek mestere báró Vay Miklós volt. 27 Az abszolutizmus korának kollektív rítusaihoz vö. Gyáni Gábor: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya? In: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Bp., 2000. 95-127. p.; 118-120. p.
