Egyháztörténeti Szemle 2. (2001)

2001 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Csorba Dávid: Egy eltűnt prédikáció margójára

Egy eltűnt prédikáció margójára

(Szentpéteri István: Ördög szára bordája) Csorba Dávid

K

omáromi csipkés györgy: igaz hit (Debrecen, 1666.) című prédikációs kötetének az olvasóhoz szóló mondata jól szemlélteti az Ige nyújtotta lelki támaszt, a lelkipásztor pasztorációs lehetőségeit. Szükséges — mint mondja —, hogy „néha olajat, néha bort töltsék Halgatóim sebeibe, néha a törvényből mennydörögjek, néha az evangéliumból beszélgessek, néha a népet rettentsem, keserítsem, néha ismét bátorítsam, és vigasztallyam, néha csak tejet, néha temérdekebb ételt adgyak az Isten népének” (XXv). A lelkipásztor munkájához hozzátartozik a mennydörgés és a vigasztalás egyaránt. Az ótestamentu- mi nagy próféták gyakorolták a lélek Istenhez vezérlésének mindkét lehetőségét. A vigasztaláskor a kétfajta megközelítés összetartozik; ellentétes esetben túlzott kegyességet, világvégeváró képzeteket generálhat, vagy a haragvó Isten képének hirdetésével morálisan bezárkózó magatartást válthat ki.

A kegyességi élményektől érintett lelkipásztor (id. Köleséri Sámuel, Csúzi Cseh Jakab, Debreceni Ember Pál) az eredeti értelemben hirdette a mindenkori reformátori üzenetet, a kegyelmes Isten üdvösségre hívó szavát. Az 1670—80-as évek ótestamentumi rettentései után Pál apostol leveleinek vigasztalása gyülekezeteket építő erőt sugárzott. A túlzás két útjának szükségszerű velejárója a hangsúlytévesztés