Egyháztörténeti Szemle 2. (2001)
2001 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Csorba Dávid: Egy eltűnt prédikáció margójára
Csorba Dávid: Egy eltűnt prédikáció margójára 77 játszott volna. Nem is az oknyomozó történetírás szempontjából fontos ez a kérdés, hanem egyedül a szövegben betöltött funkciója miatt. A szerző a „pogányoknak úta” kifejezést értelmezte a megelőző részekben, a fentieket érvként mondta el. Érdemes megfigyelni, miképp csúszik el a logikai érvelés: Dohány = Pogány bűz, [a pogány = kárhozatra méltó], aki dohányzik = kárhozatra méltó. Egyrészt inkább a dohányzás szokássá válása kaphatott volna nagyobb hangsúlyt (hiszen szerzőnk többször is utalt arra, hogy „practice praedicallyunk”), ehelyett pedig itt csupán az érzelmi intés alkalmazását tapasztalhatjuk. Másrészt a kiindulópont helytelen, hiszen a „pogány bűz” — kifejezés szi- nekdoché, a pogány törökök dohányszagára utal, és nem a dohány és a pogány szavak ilyen jellegű konnotatív értelmére, az enthymémák logikai rendszerére. A dohányzás Európában egyébiránt már a 16. században elterjedt. 1625-ből való Thorius Rafael francia származású londoni orvos Euró- pa-szerte kedvelt Hymnus Tabaci című verse, melyet Szentpéteri is idézett {Ob. 39). A korabeli dohányszakirodalom már elég bőséges volt, Voetius általános megjegyzései mellett külön munkát jelentetett meg a kérdésről Everardus illetve Matthioli egyazon címmel, De Nicotiana {Ób. 65sq). Innen tudjuk meg a dohány számtalan elnevezését, ami azért is érdekes, mert a szakirodalom élesen elkülöníti a kétfajta névsort, ezáltal a dohány magyarországi elterjedésének két lehetséges közvetítő nemzetét jelöli meg. A német nyelvű katonaságnak köszönhetőek a korábbi „tabak, tabaka-ivás, tobáka” kifejezések, míg azokat a török „duhan, dohán, dohán szipás” szavak ki nem szorították.21 Szentpéteri István 10 kifejezést sorol fel, melyek között van helynévből származott és metaforikus elnevezés is: „Americai patum, patebe- cenus, hyoscyanus Peruvianus, Nicociana, Herba Regina, Herba Sancta Crucis, Vulneraria planta Indica, Sana Sancta Indorum, Herbé de la Roiné meré, Tabae” {Ob. 65vsq). A tiszalöki lelkipásztor megkülönböztette a felhasználást (abusus) és annak a szokássá vált, lélekpusztító hatását (ebusus). „Más a Dohány, s más a Dohányzás. Amiképpen más a Bor, s más a Részegség. Az első Isten teremtése, a második az Ördög tojománya” {Öb. 36). A kötetben számtalan érvet vonultatnak fel a „vitázó felek”: argumentumaikat egyaránt veszik a gyógyászati, a társadalomlélektani, a bibliai példák közül pro és contra. Bár a kor még nem ismerte a szenvedélybetegség fogalmát, Szentpéteri gyakorlatilag ezt fogalmazta meg, amikor a rossz szokás kialakulását értelmezte. A később sablonná vált, és állandó elemként más helyeken is feltűnt a szokás 4 dimenziója {Öb. 95, 21 TAKÁTS, 1961. 260., 263. p.