Egyháztörténeti Szemle 2. (2001)
2001 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - K. Farkas Claudia: A "kikeresztelkedés" problémája a zsidótörvények idején (1938)
122 Egyháztörténeti Szemle II/1 (2001) szóló 1895/43. te. hatálybalépése után lehetővé vált nemcsak a keresztény vallásokról az izraelita vallásra, hanem az izraelita vallásról valamely keresztény vallásra történő áttérés is. Az 1895/43. te. gyakorlati alkalmazása útjában a rabbik által támasztott nehézségeket már nemcsak azok sérelmezték, akiket áttérésükben akadályoztak, hanem azok a felekezetek is, amelyek felé az áttérési kérelmek irányultak. Egyesek azonban nyíltan kimondták: „távolról sem célunk az illető zsidók védelmére kelni”.30 Mint elismerték: „nem érdekünk a zsidók áttérésének mindenképen való megkönnyítése, hisz mi magunk is próbaidőt állapítottunk meg számukra”.31 Azt is leszögezték, hogy ha a nehézségek támasztása „visszaélés jellegét öltené, tenni lehet és kell ellene”. Ismert volt előttük az az izraelita lelkészi hivatalokban elterjedt gyakorlat, hogy híveik kijelentkezéseit az 1895/43. te. szellemével össze nem egyeztethető módon igyekeztek elgáncsolni. A kilépésre jelentkezőket sok esetben nem fogadták és a zsidó lelkészi hivatalok túlzsúfoltságára való tekintettel sorszámot adtak híveiknek, akik így adott esetben csak több hónapnyi várakozási idő után tudtak a rabbi színe elé járulni, hogy kilépési szándékukat kinyilvánítsák. Az egykori törvény ráadásul maga írta elő a „kettős kijelentkezést” (értsd: kétszeri. F. C.) és azt, hogy a kilépési szándéknak két tanú előtt kell elhangoznia. A főpapi levelezések olyan kirívó eseteket is említenek, amikor az áttérni szándékozó „hivatalos időben megjelent az izr. rabbiságon, ott azonban minden próbálkozása dacára nem fogadták, nem engedték az illetékes lelkész elé [...] csak a folyosóra jutnak be, az altiszt tovább nem engedi, sőt rendőrök is állnak ott, hogy zavar ne keletkezzék”.32 Az is előfordult, hogy az áttérni kívánók folyamodtak cselhez. Szabályszerűen, két tanúval aláírt jegyzőkönyvet hoztak magukkal, miszerint az illetékes rabbi előtt áttérési szándékukat kétszer kijelentették. A jegyzőkönyv azonban gyakran hamis volt, legalábbis a rabbit tekintve. Ebből további bonyodalmak származtak. Az illető keresztény felekezet lelkészei körében hosszas levélváltásra vezetett az a tanakodás, miként bírálják el azoknak a jegyzőkönyveknek a valódiságát, amelyek azt próbálták bizonygatni, hogy a „jelölt” minden igyekezete ellenére sem tudta megszerezni a rabbi jóváhagyását áttéréséhez. Arra is volt példa, hogy az izraelita hitközség kétségbe vonta a csak két tanú által aláírt bizonyítványok valódiságát és a kijelentkezést (ami valójában esetleg meg sem történt) ezen az alapon semmisnek nyilvánították. 30 Evangélikus Élet, 1938. december 31. 4. p. 31 EPL. 946/1939. 32 EPL. 891/1939.
