Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Török István: Keresztyénségünk a szocializmus történelmi korszakában (1958)
94 Egyháztörténeti Szemle 1/2 (2000) ról az egyetemes emberi felelősségről, amelyet minden keresztyén hitbeli elkötelezettséggel hordoz. Ezt az egyetemes felelősséget, egy vitathatatlanul közös és időszerű emberi ügyön, a békesség roppant sürgető ügyén kívánom szemléltetni. Livingstone Dávid annakidején a legsürgetőbb emberi ügynek a rabszolga-kereskedelem megszüntetését tartotta. Derekasan küzdött is érte. Londoni sírján ez a mondat áll, magának a nagy misszionáriusnak mondása: „Az ég gazdag áldása szálljon minden emberre, legyen bár amerikai, angol vagy török, aki segít a világ eme nyílt sebét begyógyítani.” Mi már csak leírásokból ismerhetjük a rabszolgaság embertelenségét. Legalább is a rabszolgaság nyílt forrásai azóta eltűntek. De saját tapasztalatból ismerjük a totális háború embertelenségét. Nem kisebb okunk van mindazokra áldást kérni, akik valóban törekednek korunk legszörnyűbb embertelensége, a totális háború elhárítására, akár keresztyének legyenek, akár nem. Egyetemes emberi felelősségünkből reánk nézve két dolog következik: először is a megbékélés munkálása közvetlen környezetünkben és legszélesebb körökben, továbbá a béke megőrzése. A megbékélés és a béke megőrzése összefügg egymással: az előbbi feltétele az utóbbinak. Én most csak az előfeltételre szorítkozom, mert az az elhanyagoltabb. Egy olyan világban kényszerülünk a békességért kiállani, amely máris a hidegháború állapotába hajszolta magát. Politikai törekvéseiben, indulataiban és félelmeiben, sőt katonai készülődésében is, már-már két ellentétes féltekére bomlott. Az egyháznak, mely mind a két féltekén jelen van, az összekötő kapocsnak kell maradnia, még akkor is, ha a békesség utolsó kapcsa maradna. A népmese hős bátorságával kell a két fenekedő fél közé állnia: a „Kend se bántsa Jutka né- nét, kend se bántsa Orzse asszonyt” — indulatokat csillapító szavával, még akkor is, ha beteljesednék rajta a népmese csattanója, hogy végül is mind a két civakodó fél a békéltetőnek esnék. Egyetemes emberi ügyet vállalna ezzel az egyház, kötelességszerűen. Ha viszont visszariad akár a békéltetés kockázatos voltától, akár ki- látástalanságától és kishitűségében más utat választ, mondjuk átengedi magát Nyugaton a nyugati propaganda, Keleten a keleti propaganda eszközének, akkor az egység és béke szolgálata ahelyett csak mérgesíti a bajt és magatartásával akaratlanul is fokozza a feszültséget. A széthulló világban vasék lesz és nem aranykapocs. Magatartása önmagában hordja büntetését. Ezek után a negyedik kérdés vár reánk, melynek kissé dodonaian hangzó témája: A corpus christianus és az Isten „leitourgos”-a.
