Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum?
48 Egyháztörténeti Szemle 1/2 (2000) két”.65 Az utóbbi időben született értékeléseket tekintve, azonosulni tudunk azzal — a püspökökre vonatkozó — megállapítással is, hogy ők „sem ellenezték a dézsma eltörlését”.06 Van, olyan vélemény is,67 amely „az aktuális események nyomasztó súlyának” szerepét emeli ki a lemondás megtörténtében. Természetesen, mint arra korábban utaltunk — ez az érv sem hagyható figyelmen kívül. Legalább ennyire fontos azonban a fenti gondolatmenet folytatása. Ez a történteket ugyanis annak a szándéknak tulajdonítja, hogy a klérus tagjai az egyházat egy kilátásban lévő súlyosabb helyzettől kívánták megóvni. Nézetünk szerint a levont következtetés csak az argumentum első elemét használja fel, amikor így összegez: „az egyházat sokkal inkább lemondatták tizeddel kapcsolatos jogainak gyakorlásáról”. A lemondás okára adott eltérő válaszok nem feltétlenül zárják ki egymást, sőt részben talán együtt érvényesek. Szem előtt tartva ezeket a feleleteket is azt kívánjuk felvetni, hogy a tizedről való lemondás az egyházi képviselők részéről helyzet- és érdekfelismerésen alapuló pillanatnyi reális politikai kompromisszumnak tekinthető. Ezt látszanak alátámasztani Fogarassy Mihály emlékiratának korábban már részben idézett sorai is, aki szerint azért tették meg az egyháziak a fenti lépéseket, mert látták, hogy a korábban elemzett „súlyos körülmények között, melyeknek erkölcsi kényszerítése a klérusra volt nehezedve, magának az egyháznak érdekében állott az áldozatot önként megtenni, s általa a hazafiúság készségét a magyar klérus részéről nem csak szóval bevallani, hanem tettel is bizonyítani.”68 Úgy gondoljuk, hogy a felső- és az alsótábla klerikus követei március 18-án önként mondtak le egy olyan jogról, a tizedszedés jussáról, amely a polgári átalakulás reformkori országgyűlési folyamatában — az ismertetett liberális érvelés bázisán — fokról-fokra jogalapját vesztette, és amely 1848 márciusára a különböző okokból felgyorsult és a liberális reformelit sikerével zárult törvényalkotás idejére tarthatatlanná vált. Főként azért tették ezt, mert a tized jogalapja a nemesi kiváltságokkal együtt elenyészett. Az egyháziak részéről — függetlenül az érzelmi viszonyulástól — fontos volt belátni, józanul mérlegelni, hogy az elkerülhetetlen veszteség milyen módon adhat alapot és lehetőséget 65 CSIZMADIA ANDOR: Az állam és az egyház kapcsolatai 1848—49-ben. In: Világosság, 1981. 499-510. p.; 501. 66 Z.1AKAR] P.IÉTER]: 1848. április 6. A vallásügyi törvénycikk elfogadása. A püspökök szerepe az utolsó rendi országgyűlésen. In: Hermann Róbert (szerk.): 1848—1849. A forradalom és szabadságharc története. Bp., 1996. 51. p. 67 FAZEKAS CSABA: Rimely Mihály pannonhalmi főapát az 1847—48. évi országgyűlésen. In: Győri Tanulmányok, 22. Győr, 2000. 65—154. p. (továbbiakban: FAZEKAS, 2000.) 68 FOGARASSY, 1848. 32. p.
