Egyházi Élet, 1918 (3. évfolyam, 2-7. szám)
1918-06-01 / 6. szám
EGYHÁZI ÉLET. 5-1918 Junius. EGYHÁZTÁRSADALMI RÉSZ EGY PÁR SZÓ A TEMETÉSI RENDRŐL. (M.) Nem első eset, hogy úgy élő szóval, mint Írásban arra kérem hittstvereinket, hogy fordítsanak egy kissé nagyobb gondot arra a külső rendre, amelyet mindenütt, a temetéseknél is meg kell tartanunk. Jól tudom, hogy a mi népünk lakásviszonyai mellett ezeknek a kivánalmaknak egyike-másika meglehetősen nehezen teljesíthető, de azért valamenynyire mégis megtehetjük azt. Ha valamely szomorú eset következik be házunkban: a külső rendre a készülődésnek már legelső perczétől kezdve figyelnünk kell. Ügyelnünk kell erre már a ravatal felállításánál. Ennél legelső kivánalom az, hogy a halottas szobában minél több hely legyen a gyászoló közönség befogadására. Nálunk, ha jó az idő s egyébbként is van alkalom reá, szokás, hogy a szertartás alatt a koporsót kihozzák az udvarra és a temetési istentisztelet ottan folyik le. Ilyen alkalommal a legkönyebb a közönség elhelyezése, mert van hozzá bőven h'ely. Másként áll a dolog, ha a gyász istentiszteletet a szobában kell megtartani. E végett már eleve gondoskodnunk kell minél nagyobb helyről. A halottas szobából vigyünk ki minden olyan bútort, ami csak lehetséges, hogy ez által is több helyre tegyünk szert. A koporsót úgy kell elhelyezni, hogy amint a lelkész mellette áll: a közönség a lelkészszel szemben helyezkedhessek el. Nincs kényelmetlenebb valami annál, mint mikor a közönség a lelkész háta mögött áll. A lelkész mindig a gyülekezethez beszél, tehát következésképpen szemben kell állania a gyülekezettel. A közönségnek is ez a jobb, mert igy legalább szemben áll a lelkészszel. A koporsó elhelyezésénél ügyeljünk arra is, hogy a mellette álló lelkész és diktáló részére legyen elegendő világosság. A lelkészt ugyan nem nagyon zavarja, ha a sötétből kell beszélnie, de a diktálóra nézve nagyon kényelmetlen, ha a világosság hiánya miatt nem tud kellően és kényelmesen olvasni. Ha csak lehetséges: a lelkész elé tegyünk mindig egy kis asztalkát, amit fehér térítővel borítunk le. A legtöbb lelkész jobban szereti azt, ha beszéd közben van előtte valami s nem kell szabadon állania. A lelkész számára külön székre nincsen szükség. Otthon az asztal mellett van ugyan szék is, de az idő, amelyet a lelkész ülve tölthet el, amúgy is igen rövid. A székkel pedig sok helyet kell elfoglalni s igy az teljesen felesleges. Kívánatosabb ennél az, hogy a gyászoló felek részére legyen a koporsó mellett mindig megfelelő ülőhely. A szertatás elvégzése után a közönség mindig menjen ki a szobából előre s ne maradjanak ott csak azok, akik a koporsót viszik. A- kárhányszor láttam, hogy a többnyire kíváncsiságból bentmaradó közönség miatt a koporsót alig tudták az amúgy is szűk helyről kivinni. A közönségnek a kocsikban való elhelyezkedésénél is nagyon gyakran fordul elő zavar és rendetlenség. A temetésrendezőnek, — nem az undertakernek, hanem akit a felek a rendezéssel megbiznak (funerator) — erre is kell ügyelnie. Ha szól az undertakernek: az szívesen ad neki egy olyan nyomtatott czédulát, amelyre előre felírhatja, hogy melyik kocsiban kik fognak ülni. így elő lehet Írni, hogy az első kocsiben ülnek ezek meg ezek, a másodikban ismét ezek stb. Azt a funerator tudja, hogy hány kocsi van rendelve s tudnia kell azt is, hogy egy-egy kocsiba hány ember ülhet be? Ha nem tudja: kérdezze meg előre. A legnagyobb rend, legalább minálunk, az egyleti temetéseknél van akkor, amikor a templomból vagy háztól megyünk ki a temetőbe. Igazán példás dolog az a szabatosság, amelylyel kisérik a koporsót. Itt a menetrendezőnek, rendesen az elnöknek, arra kell lehetőleg ügyelnie, hogy az utczai forgalom, lehetőség szerint, ne szenvedjen fölösleges fenn akadást. A sírnál rendesen egy ima és egy ének van, amely után olykor-olykor a gyászoló felek, rokonok, jó barátok vagy az egylet nevében mond még valaki egy néhány búcsúztató szót. Sohasem szerettem, ha ez a búcsúztatás versben történik. A búcsúztatás nem kaptafa hogy minden alkalomra rá lehessen huzni. En-