Egyházi Élet, 1918 (3. évfolyam, 2-7. szám)
1918-03-01 / 3. szám
EGYHÁZI ÉLET. 1918 MärcziüS. AZ EGYHÁZTGSÁGRÓL. Individuális egyháztagság. (M.) Olvasóink közül bizonyára többen vannak, akik a címben irt idegen szót, “individuális” egyháztagság, nem értik meg. Magyarra fordítva “egyéni” egyháztagság néven lehetne nevezni s ez teljesen meg is felel annak, amit az “individuális” szó ki akar fejezni. Az individuális (egyéni) egyháztagság olyan fogalom, amelyet a mi magyar népünk sem a a gyakorlatban, sem az elméletben, nem ismer. A mi híveink már hazulról hozzá vannak ahhoz szokva, hogy ha a családfő egyháztag: akkor az ő révén egyháztag az ő családjának minden egyes tagja, mindaddig, mig vele “egy kenyéren” él. A családapának fia pl. csak akkor lesz önálló egyháztaggá, ha megházasodik, vagy általában, a szülői háztól elköltözik. A leány pedig csak akkor, ha férjhez megy. Illetőleg a leány még ekkor sem lesz önálló egyháztag, mert az egyháznak csak férje révén lesz tagjává. A mi népünknél ez az általános gyakorlat, pedig mondanunk sem kell, hogy ez a gyakorlat feltétlenül helytelen. Odahaza, ahol a mezőgazdaságban foglalkozó apának fiú gyermeke mindaddig, mig atyjának házában tartózkodik, nem önálló s önálló keresettel nem is bir: többé-kevésbbé meg lehet ezt a gyakorlatot magyarázni, bár elfogadhatónak még otthon sem tekinthetjük. Amerikában pedig, ahol a felnőtt fiú a legtöbb esetben teljesen önálló munkakörrel bir s nagyobb angol tudása révén akárhányszor nagyobb jövedelemmel rendelkezik, mint az édes atyja: egyáltalán nem lehet megindokolni. Hogy már a keresetről van szó, itt mondjuk el, hogy az egyház mindenkitől, akit az Isten odáig segített, hogy önállóan megkeresheti a kenyerét: joggal elvárhatja, hogy személyesen is részt vesz az egyház erkölcsi és anyagi támogatásában. Micsoda visszás helyzet az, hogy az édes apa egyháztag s ki veszi a maga részét az egyház fenntartásából, mig a fiú, akinek pedig esetleg még nagyobb a keresete, kivonja magát ez alól az erkölcsi kötelezettség alól azért, mert ő az édes atyjával “egy kenyéren” él. Az igazság az, hogy mindenki adja meg a maga keresetéből Istennek azt, ami az Istené, s igy teljes joggal várhatná meg az egyház, hogy minden önálló keresettel biró fiú vagy leány, ne csak az édes atyja révén, hanem saját személyében, közvetlenül legyen tagja az egyháznak. Amikor felnőtt gyermekeinket megkonfirmáljuk, nem teszünk egyebet, mint ünnepélyesen fölvesszük őket az egyház felnőtt tagjai közé. Részesítjük abban a legfőbb jogban, amiben az egyház saját tagjait részesítheti: fölhatalmaz zuk az Úrvacsorában való részesedésre. De hogy ha ezt a jogot megadja az egyház és elfő gadja a felnövekedett gyermek: nem természetes dolog-é, hogy a joggal együtt vegye át a kötelességeket is? Egyetlen pont van csupán, ahol ezt az állítást meg lehetne támadni. Az nevezetesen, hogy az egyház a megkonfirmált növendéket nem részesíti minden jogban. Járulhat ugyan az Ur asztalához, de nem vehet részt pl. egyházközségi gyűléseken. Nem is volna lehetséges az, hogy a tizenkettedik életévében megkonfirmált gyermek részt vegyen olyan tanácskozásokban, amelyekre akkor még nem készült elő. De ha tekintetbe vesszük ezt az ellenvetést: számot kellene vetnünk azzal a kérdéssel is, hogy mikor lesz hát, helyesebben mondva, mikor lehet a felnövekedett gyermek az egyháznak teljes jogú, tehát olyan tagja, aki nemcsak az Úrvacsorával élhet, hanem az egyház kormányzásában is részt vehet. Tizennyolc éves korában éri el körülbelül azt az időt, amikor már értelemmel hozzászólhat az egyházkormányzati kérdésekhez is. Ha tehát eddig nem volt az egyháznak teljes jogú tagja: 18 éves korában föltétlenül be kellene iktatnunk ezek közé s ebben a korban minden kötelezettségben is részt kellene vennie. Vagy pedig a konfirmálás idejét kellene a 18. életévre tennünk át. A nők helyzete még különösebb a mi egyházunkban. Addig, mig a leány szüleinek házában van: a mi gyakorlatunk szerint még csak szóba sem jön, hogy önálló egyháztag legyen. Lehet akármilyen idős, lehet akármilyen önálló keresetű: önálló egyháztaggá nem válik. És hogy ha férjhez megy: akkor sem a maga nevén, hanem a férje után lesz tagjává az egyháznak. Azonban csak olyan taggá, aki az egyház fenntartásában és kormányzásában részt nem vészén. Helyes-é ez? A nő semmivel sem kisebb, mint a férfi. Az ő lelkének éppen úgy szüksége van a készületre, Isten igéjének hallgatására, mint a férfinak. A templomban éppen úgy megilleti egy
