Egyházi Élet, 1917 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1917-03-01 / 3. szám
EGYHÁZI ÉLET. 3 1917 Márczius. SZÉPIRODALMI RÉSZ ANYÁK. Irta Lengyel Gyula. A miskolci nagy állomáson vártam a budapesti gyorsvonatra. Sokat késett a vonat. Behúzódtam a váróterem sarkába. Mellettem egy feketeruhás nő ült a széken. Gyászruhás nők, fiatal katonák jöttek-mentek. A mint Fülek felől berobogott a személyvonat, egy idősebb gyászruhás nő keresett helyet a váróteremben. Leült a szomszédom mellé. A zempléni vonat is befutott nemsokára. Alacsony, kisirt szemű, gyászfátyolos nőnek adtam át a helyem. A nők kíváncsian nézték egymás gyászruháját. Aztán megindult a beszélgetés. A miskolci nő kezdte: — A fiuk, ugye? — Az, az ---- bólingatot rá könyes szemeit törülgetve a másik kettő. — Nagysád is? ----kérdezte a füleki. — Én is, bizony én is a fiamat siratom — mondta fájdalmas arccal a miskolci. ---- Miért mentette meg az Isten, ha most elvette?.... A nagy árvízkor, mikor éjszaka zudult ránk a nagy áradat, a rémület bódultságában ott feledtem a bölcsőben szendergő kis fiamat. S mikor fájdalmamban őrjöngve vissza akartam térni érte, nem lehetett. A viz a nyitva hagyott ajtón kihozta a szobából s vitte a rohanó ár hátán a bölcsőben csendesen aluvó kisdedet. Vitte... vitte s én úgy éreztem, hogy a szivemet tépi, marcangolja valami iszonyatos fájdalom. Elaléltam s csak akkor tértem magamhoz, mikor gyermekem sírását hallottam, ki két kövér kezével éhesen kapkodott felém* A rohanó ár, amely erős, úszni tudó férfiakat gázolt halálra, az én ártatlan fiúcskámat partra tette a szomszéd utczában.... Azóta harminchét év telt el. A kis fiacskámból hatalmas, erőteljes férfi lett... Aztán... a második lembergi csatában átlőtték a mellét s három hét múlva a karjaim között halt meg. Kis fiával, feleségével napról-napra sírunk és mindig csak sírunk. A sirja tele van minden nap virággal, a mi szivünk pedig mélységes bánattal. A Fülek felől érkezett nő vette át a beszédet:---- Tizennyolcz éves volt, rózsás arcú, kék szemű, vidám, ártatlan gyermek, A nyolcadik osztályt járta. Már zászlós volt, mikor lekerült Szerbiába. Lelkesedéssel irta ---- Szabács, Valjevó, Jagodina látta harczolni kis fiad, jó anyám. Sok veszedelem között megtartott a jó Isten. ----Aztán sokáig, sokáig nem jött semmi hir... Egyszer egy rózsaszínű kártyán ennyit irt — Cuprijában csatornát ásunk. — Az én rózsás arcú fiam, kit a széltől is óvtam, csatornát ás. Azt hittem megszakad a szivem... Mikor a mieink elfoglalták Szerbiát, ujjongott a lelkem, talán hazakerül az én fiam is... Nem jött... Egy hazakerült bajtársa beszélte, hogy rongyos czipőben, szétszakadt kabátban volt, mikor havas, hideg szélben találkozott vele. Vad, ijesztős szemű szerbek hajtották őket a sáros országúton. Ing nélküli, meggyötört teste kifehéredett a kabát szakadásán, térdéről rongyokban fityegett le a nadrág s szép rózsás arca csontig lefogyva, csak két kék szeme nevetett, mikor mondta: verik a szerbet a jó magyar baj társak, azért hajtanak minket. — Bajtársa kidőlt, félholtan hagyák a szerbek az utón. Jöttek a mieink s haza került. De az én fiacskám, a kékszemü jó fiú ki tudja most is merre vánszorog a hideg éjszakában. A cipő szorítja lábam, ha az ő sebzett, fázó lábaira gondolok. A falat kifordul a számból, ha arra gondolok, hogy a fiam éhes. S ha fú a szél, megborzong a lelkem s messze-messze földről is mindig csak azt a szakadást látom, a melyen át fújja fehér testét a téli hideg szél. Éjszaka sokszor fölriadok álmomból. Éget a párna, éget a paplan, az jár eszemben, hátha szép fiam kemény kövön alszik, hóból a párnája s csak metsző, hideg szél a takarója. Máskor — úgy tetszik — nagy hegyek között, tépett, rongyos vitézt — az én szép fiamat — látom feküdni az utszéli hóban, mellén széttárva a szakadozott zubbony, nevető kék szeme örökre lezárva s felette ott repked vészes károgással egy csapat fekete holló. Oh, irtózat, irtózat! A zempléni vonattal érkezett gyászfátyolos nő szólalt meg: — Irtózat... irtózat? Nem!... Az az irtózat,
