Egyházi Élet, 1916 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1916-11-01 / 3. szám
Szerkesztik: Azary János, Bogár Lajos, Boros Jenő. I Előfizetési árak: Egy évre .$1.00, egyes szám 10 cent. Dezső János, Dikovics János, Hankó M. Gyula, Levelek és mindennemű megkeresések a szerkesztő- Kovács Ferencz. Székely Sándor és Tóth Mihály. I hoz intézendők, kinek czime: Rev. J. M. Hankó. E lap megjelenik minden hó első napján. I 737 Mahoning Ave.. Youngstown, 0. AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK EGYHÁZI ÉS ISKOLAI HAVI KÖZLÖNYE. Hazaszeretet. (B. J.) Mit keres e cikk egyházi lapunk vezető helyén? Ha lenne valaki, ki feltenné e kérdést, annak én csak azzal a másik kérdéssel felelhetek, hogy mit kerestek a könynyek a Megváltó szemében Jeruzsálem kapui előtt? Ha Ö, ki szeretetének leikével átölelte nemcsak az összes emberiséget, de az egész teremtett világot is, nem tudott elzárkózni a hazaszeretet magasztos érzelme elől, bizonyára nekünk, az Ö gyarló utódainak, sem némulhat meg ajkunk, mikor fogva tartja lelkünket ama mennyei haza szeretete mellett e földi honnak szeretete is. Ezer és ezer édes emlék él a szívben arról a helyről, arról a földről, honnan elszakadtunk, de a hová köt most is gyermek korunk, virágzó ifjúságunk megszámlálhatatlanul sok boldog órája. Lelki szemeink előtt feltűnik a ház, benne lakóival, azokkal az édes, jó szülékkel, kiknél hűbben, igazabban nem szeretett s nem is fog szeretni, mert nem is szerethet senki ez életben. A lakókat szétsodorta az élet vihara, kit messze idegenbe, kit a csendes temetőbe. Óh az a temető! Szomorú fűzfáival, árnyas ciprusaival, a sírok felett édes-bús dalú csalogányaival, a sírok alatt nyugvó hü, szerető szivekkel! Ki tudná őket feledni? Lelkünk felmagasztosult perczeiben épúgy, mint a siralom fájdalmas óráiban oly jól esik képzeletünkben elzarándokolnunk ahoz a drága domb hoz, hü szeretteink hamvadó porához, hogy elsirjuk az öröm és hála, vagy a fájdalom könnyeit. Hiába próbálja ámitni magát valaki, hogy a szülőhazáját feledte, hazug szó ez csupán. A szülei házat s annak lakóit, akár élnek, akár csendesen pihennek a temetőben, feledni nem lehet. De nem lehet mást sem. Nem lehet felednünk azt, a mit drága s eléggé nem becsülhető örökségül hagytak reánk s mely elszakíthatatlan kapocscsal köt szülő hazánkhoz: zengzetes magyar nyelvünket. Ez a legerősebb kötelék! Hódit, buzdít, honszeretetre tanít! Ez az idegenbe szakadt magyarnak legdrágább kincse, romolhatatlan ereje. Édes, mint a méz, csengő, mint az ezüst harang, dallamos, mint a csalogány dala, szabad s rakonczátlan, mint a faj, mely egyedül nevezheti büszkén a magáénak. Van a magyar nyelvben valami ellenállhatatlan erő, mely leköti, lenyűgözi még azt is, a ki nem érti. Vannak müveit nyelvek, világ nyelvek, azokon alkotva hatalmas müvek, de érzéseit nyelvvel úgy senki sem tudja kifejezni, mint a magyar. Együtt nevet a mi nyelvünk szivünk örömével, együtt sir lelkünk bánatával. Haragja, bosszúja a mennydörgés szava, jókedve, derűje az ég mosolygó szivárványa. Nincsen e világon nép és nyelv, mely az Egyesült Államok beolvasztó erejének diadalmasabban tudna ellent állani s állana ellent, mint a magyar. Pedig nekünk nincsenek magas iskoláink. A protestáns egyházaknak egy pár buzgó apostola s hírlapjaink azok csupán, kik és melyek igazán apostoli buzgósággal s apostoli jutalomért csepegtetik az uj nemzedék leikébe magyar nyelvünk édes mézét. És él e nyelv! Él a második s harmadik, sőt hiszem, élni fog a tizedik nemzedékben is. Elsajátítjuk uj honunk nyelvét, buzgón látogatjuk iskoláit, e nyelven érvényesülünk munkában, iparban, kereskedelemben, hivatalban, de élni, mát t. i. a mit szorosabb értelemben életnek nevezhetünk, magyar nyelven élünk. Ez a családi nyelv, ez a templomi nyelv. Ezzel
