Egyházi Híradó, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)
2002-01-01 / 1. szám
8. Oldal Egyházi Híradó gyermekeit, jezsuita kolostorban, osztrák szellemben fogják neveltetni, Vilmát pedig német zárdába adják, hogy anyanyelvét és származását egészen elfelejtse. Egyelőre azonban valamennyiöket a pozsonyi várba internálták s a Kossuth-gyermekekre itt a rabság hosszú hónapjai nyomban megkezdődtek. Marton Antónia és Karády külön cellába, a három gyermek és dajkájok pedig közös börtönbe lettek zárva. Nyolc hónapig tartó fogságot szenvedtek át ezután a Kossuthgyermekek a pozsonyi várban. A várparancsnoknak ugyancsak sok gondot okozott, hogy mi módon hajtsa végre a szigorú rendszabályokat a börtönre ítélt gyermekeken. A pozsonyi várnak, de más börtönnek is ilyen foglyai sohasem voltak, aztán ott volt a baj, hogy leánygyermek is volt a foglyok között, a szabályok pedig nem szóltak arról, hogy mi módon kell bánni az ilyen lázadókkal. A várparancsnok humánus jelleme és emberies gondolkodása azonban megszüntetett minden aggodalmaskodást s bár a fogságot betartatta velük, de ahol csak lehetett, szívesen alkalmazta a könnyítéseket. Különösen Kossuth Vilmával volt sok baj az első hetekben. Folytonosan az anyját hívta, sírt, jajgatott, mikor a rövid séta vagy játékidő után újból rájuk zárták a cella ajtaját, ilyenkor aztán Mari, a dajka szabályszerű módon raportra jelentkezett a parancsnoknál s jelentette, hogy a gyermekkel nem tud bírni, mert a Vilma sírása Lajost és Ferencet is elkedvetleníti és a gyermekek mind a szülőik után kérdezősködnek, az egészségük pedig rohamosan rosszabbodik. A pozsonyi várban eleinte ilyen élete volt a Kossuth-gyermekeknek, de a Mari gyakori raportozásai, meghozták nemsokára azt az eredményt, hogy a humánus parancsnok hosszabb játékidőt engedélyezett számukra s intézkedett arról is, hogy a várban úgy bánjanak velük, ahogyan kiskorú, öntudatlan gyermekekkel szokás. Nyolc hónapig így folyt reménytelenül és egyforma változatlanságban a gyermekek élete. Közönséges rabok voltak, kiknek a celláját szuronyos katona őrizte s minden lépésüket ellenőrizték, nehogy véletlenül összeesküvést találjanak rendezni. Nyolc hónap után azonban egészen váratlanul, meglepetésszerűen, nagy változás állott be a gyermekek életében. Az osztrák kormány elhatározta ugyanis, hogy szabadon bocsátja őket. Nem önkéntesen és jó szándékkal tette ezt, de az eredményre nézve mégis helyes volt az elintézése. A külföldi lapok és egyes radikálisabb bécsi lapok hevesen támadták ugyanis az osztrák kormányt a tömeges kivégeztetésekért és a Kossuth-gyermekck fogvatartásáért. A birodalmi kormánynak kellemetlenek voltak ezek az angol, spanyol, olasz, francia és német részről egyaránt megújuló támadások s különösen azok a hírek, melyekben előre jelezték, hogy a kormány ugyanazt az eljárást akarja követni a Kossuthgyermekekkel, amit annak idején Rákóczi gyermekeivel és a reichstadti herceggel követett. Hogy a gyanúsításoknak és támadásoknak elejét vegye, 1850 április havában megszüntette a gyermekek fogságát és a pesti rendőrség ellenőrzése alá helyezte őket, további rendeletig a fővárosba internálta valamennyiöket, ideértve kiséretöket is. Egy-két nap alatt azonban kiderült, hogy a Kossuth-gyermekek Pesten való internálása nem a legpraktikusabb gondolat, mert nem múlt el nap anélkül, hogy a tömeg állandóan ne tüntetett volna. A hatalom belátta, hogy a gyermekek Pesten való maradásával a nyugtalanság csak fokozódik, ennélfogva az időközben kiszabadult Ruttkayné Kossuth Lujzával, Karády Ignáccal, Marton Antóniával és a dajkával a kis rebellis társaságot egy dunai hajón Konstantinápolyba szállíttatta. Kossuth Vilma aztán nem is látta többet a magyar földet. Meghalt ártatlanságának legszebb virágában, ifjan, messze idegenben, sok szenvedés után a száműzetés szomorú évei alatt. Porló csontjai a genuai temetőből 1894-ben kerültek vissza a fővárosba, mikor a nemzet Kossuth Lajosnak és hozzátartozóinak hamvait a magyar föld szívében, Budapesten ünnepélyesen eltemettette. A kiszabadulással azonban nem ért véget a Kossuth-gyermekeknek regénye. Mint apró bolygók a nap körül, úgy forogtak ők továbbra is öntudatlanul és önkéntelenül atyjuk történelmi lendületű pályája körül. Törökország, Anglia, Franciaország, Olaszország számos városában,ahogy az élet dobálta őket, nevelődtek, tanultak s férfivá lettek és osztozkodtak atyjukkal abban a száműzetésben, melyet a magyar forradalom után önként vállalt magára minden olyan agitátor, aki vallotta, hogy Magyarországot az 1867-iki kiegyezés nem elvesztett szabadságához juttatta, hanem a szolgaságba visszadöntötte. Dr. Bányai Elemér. „ Szép szabadság! Oh sehol sincs E világon oly becses kincs, Mely tenálad nagyobb volna, Vagy tégedet kipótolna. Te könnyíted terheinket, Ha bú rágja szíveinket, Biztatsz minket.” Csokonai Gyarmati Farkas Dezső HAZÁM Egy csöppnyi Pötty Európa szívén Hazám Magyarország S ékes vagy benne Te A véremből fakadt Virág.
