Egyházi Híradó, 2001 (39. évfolyam, 1-4. szám)
2001-08-01 / 3. szám
Egyházi Híradó 8. oldal EGY IGAZ TÖRTÉNET! Pethő Tibor tollából Ez az írás a valóságban megtörtént események alapján készült. A rendkívüliséget nem a történelem emberi kegyetlenségében kell most keresnünk, mert abban az időben ez a történet még élő ma volt. Akkor nagyon sok hasonló esemény játszódott le kis hazánkban. Ami a hétköznapok egyszerűségéből mégis kiemeli az a teremtő Isten gondviselésének csodálatos megnyilvánulása volt. A történet abba az időbe vezet vissza minket, mikor Trianon keresztje egész terjedelmével dőlt országunkra. Egy vesztett háború minden átkával, gonoszságával, hazug politikájával, tépte, szaggatta az anélkül is száz sebből vérző hazánkat. Nem kímélve sem a város polgárát, sem a vidék szorgalmasan dolgozó népét. A kis vidéki falu, éppen az ájtatosság utáni érzelmekben felszabadult népe, halk beszélgetéssel ballagott ki a templom ajtaján. Az akácfáktól kisért kis utcákon végig tértek meg otthonaikba, hogy elfogyasszák a vasárnap, Istentől áldott ebédjét. A nap sugara boldog melegséggel szemlélte a csodálatos képet és úgy beragyogta az egész tájat, annyira ünnepi hangulatot keltett, hogy még a madarak is elfelejtettek csicseregni a nagy gyönyörűségtől. Mintha a természet nagy csodája gyógyítani akarná az emberi szívekben a háború okozta keserűségeket, fájdalmakat, és egyben dicsérné a teremtő Isten mindenhatóságát. Ez volt az az idő, mikor az apa éppen hazatért a háborúból. Több mint két éve, hogy el kellett hagynia kis családját. Néhány hónap alatt végigszenvedte, végigkínlódta a háború minden kegyetlenségét, míg végül Doberdó poklában megsebesült; tüdőlövést kapott. Már az is csoda, hogy a korabeli tábori kórházak kezdetleges körülményeit ezzel a súlyos sebesüléssel túlélte. De végül is Isten segítségével hazaérkezett kis szülőfalujába szeretettel váró kis családjához. Mikor betoppant az ajtón a család éppen már előkészült a templom utáni ünnepi ebédhez. A két nagyobb leány még az utolsó igazításokkal voltak elfoglalva, míg a mama a harmadikat ölében tartva készítette az ebédhez, simogató kezével lassan babusgatva. Mikor kitárult az ajtó, egyszerre kapták oda a fejüket, tekintetüket és megnémúlva a csodálkozástól csak néztek mereven, míg végül az asszonynak csak úgy önkívületlenül hagyta el a szó az ajkát: ISTVÁN! - majd örömre szelídült arccal hozzátette — "hát megjött hála Istennek". Még néhány másodpercig dermedten ott remegett az öröm a némaságban, mikor aztán mintha egy láthatatlan jelre, a felszabadult boldogság hatására, hangos szóval, -édesapám, édesapám - rohant a két nagyobb leány az ajtó irányába, ahol az apa állt szótlanul, leengedve batyuját a földre és csak a szeme sarkából legördülő könnycseppek, amint végigszántották a sok megpróbáltatástól kemény arcát, árulkodtak a benne lejátszódó vosszafojtott nemes érzelmekről. A két nagyleány úgy futtából ugortak a nyakába, míg az anya, kisebbikkel a karján sietett oda. A nagy ölelésben átkarolva úgy szorították magukhoz egymást, mintha sosem akarnák elengedni az idők végtelen folyásáig, ott maradni, érezni azt, amit csak akkor ott éreztek. Majd újra csend lett a tiszta kis szobában, csak az apró örömsóhajok, pisszenések, fel-feltörő fojtott zokogások törték meg az isteni szeretet csendbe foglalt szent érzését, mikor a kis család egybefonódott karokkal osztozott az egymásból sugárzó boldogító érzésben. Hogy meddig tarthatott a varázs, nem tudom földi időben lemérni. De azt hiszem, hogy ez az ami mindig él ott az időnélküliségben, más érzelmi kinyilatkozásokkal közösen alkotnak egy óriási erőt, egy életet adó és éltető óriási erejű energiát, azt az energiát, amiből a teremtő Istentől kaptunk utunk legelején. Visszatérve a fenti jelenethez; az apa volt aki megtörte a csendet és a hangulatot vissza próbálta vezetni egy tárgyilagosabb értelembe. Mondván -"ha jól látom ebédhez készülődtök, hát nem hagytok itt éhenveszni?" - és közben szelíden mosolygott. Gyorsan új teríték került az asztalfőre, majd az apa elmondta az áldást az ebédhez és csendes kanalazgatással fogyasztották az ízletes húslevest, majd a rántott csirkét, frissen szedett uborkából készült salátával. Mikor már a rétesre került a sor csak akkor kezdődött el a beszélgetés -úgy szórványosan. Majd az ebéd végeztével az apa jóleső érzéssel beült a kényelmes, régen nem használt karosszékébe és maga köré gyűjtötte a családot; Zsófi asszonyt, Margitot a kilenc évest, Piroskát a hat évest és Magdust, aki akkor még nem volt három éves és az anya öléből szemlélte az eseményeket. Először a hátizsák került az érdeklődés előterébe aminek a tartalma sok csodát Ígért. Babák, lányka ruhák, színes hajpántlikák és sok minden más. Zsófi asszony is kapott egy csipkés szegélyű harasz kendőt. Napokig nagy volt a boldogság a kis családban. De, mint ahogy szokott lenni az öröm-napokat felváltotta a napi problémák szürke valósága, ami nagy súllyal nehezedett az életükre. Bár az arcokon még ott csillogott a boldogság, de a sors már kezdte ásni sötét vermeit. Kiderült, hogy Zsófi asszony nagyon beteg, halálosan beteg. A körzeti orvos véleményezése szerint a kór olyan előrehaladott, hogy csak egy-néhány hónapja van hátra. Egyre gyengült, egyre fogyott, bár ő nagy erőmegfeszítéssel talpon próbált maradni, ellátni a házi teendőket, de egy reggelen összeesett nem bírta tovább, ágybakerült és onnan már többet föl sem kelt. Még két hétig sem bírta és bekövetkezett a szomorú vég. A körzeti orvosnak igaza lett, -sajnos. Néhány hónap telt el az édesapa hazajövetele óta és már ott állt a drága édesanya, a drága élettárs ravatala a ház előterében. A három kisleány sírt, zokogott, kis lelkűkkel átérezték, hogy elvesztették azt, aki az életet, a biztonságot jelentette a kis, még meg nem kezdett életükben. Az apa arcát még szürkébbé tette a nagy fájdalom; keserűségét befelé fordította, nem akarta megnehezíteni a leánykák anélkül is bánatos életét. Úgy végezte szomorú feladatát, olyan aprólékos hozzáértéssel, törődöttséggel minden mozdulatában ott élt az utolsó búcsú szeretetének megnyilvánulása. De bármi is történjen az életben, az Idő, a Föld egyik gyermeke viszi tovább az embereket és nem tart meg semmit az örömből, sem bánatból, csak az emlékekben hagy egy kis kóstolót hátra. így volt ebben az esetben is. Az apa megszervezte az életet a kis
