Egyházi Híradó, 2001 (39. évfolyam, 1-4. szám)

2001-01-01 / 1. szám

11. oldal Egyházi Híradó Rómába vitték (Lukács apostol vele volt a hajó úton), ahol házi őrizetben volt további 2 évig. Az Efezusbe­­liekhez írott levelet a római fogsága vége felé írta, 63 AD-ben. Római fogsága alatt Pál apostol 4 levelet írt ("börtön levelek"), Filippibeliekhez, Kolossabeliekhez, Efézusbeliekhez és egy személyes levelet Filemonhoz. (Pál apostol sósa nem látogatta meg Kolossát, ott munkatársa Epaphras végezte a hittérítő munkát). A 'börtön leveleket' így az Efézusbeliekhez írott levelet is Tychicus és Onesimus, Pál apostol bizalmasai, vitték magukkal. Nem teljesen bizonyított, hogy az efezusbe­­liekhez írott levél valóban nekik íródott, mivel a levélből hiányzik a Pál apostol által megszokott személyes megszólítás a címzett közösséghez. Az Efezusbe­­liekhez írott levél első szakaszában ugyan szerepel Efezus neve, de lehetséges Pál apostol eme levelét nemcsak az efézusi, hanem az Efézus környékén munkálkodó többi hitközség számára is írta. Az Efézusbeliekhez írott levél központi gondolata a Krisztusban megtestesülő egyház lényege és jelen­tősége, ennek tanulságai és követése a hívők egyedi és közösségi életében. * * * Dr. Bónis Béla az Első Magyar Református Egyház lelkipásztorának előadása "ISTENTŐL ELHÍVOTT PRESBITER" 2001. Március 17. szombat délelőtt A hívó ember. A presbiternek első legfőbb karizmája a hit és engedelmesség. Református gondo­lat és szokás a két dolgot összefogni. A hit az Isten ismerete és az abban való boldog bizakodás. A pres­biternek éppoly kötelessége a templomban, mint a gyűlésen való megjelenés; az úrvacsorával való élés, mint a tanács, anyagi kérdésekben való szavazás és az ezzel járó felelősség. A presbiternek lelki, hívő em­bernek kell lennie, aki az Igével táplálja a maga lelkét, aki imádkozó ember. A presbiternek ez a lelki életeszükséges azonban, hogy a maga külső életén is meglátszódjék, gondo­lkodásmódján, beszédein és cselekedetein. Kell, hogy lássék a maga családi életében. Ami az en­gedelmességet illeti, az nem a katonai, vagy a külső viszonyokban való alárendeltség, hanem ezzel sok te­kintetben ellenkező: Isten igéjének a lelkiismereten keresztül való szabad, boldog, önkéntes hódolás. A szolgáló ember. A presbiteri tisztség vonatkozik az egyház szociális munkásságára. Vannak emberek, akik úgy érzik, hogy ők elegendők önmaguknak, külön be tudják zárni világukat, akik nem élnek a másnak, a testvérnek a kategóriájában. Hogy is kiáltott fel a testvérgyilkos Kain: "Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?" Azaz semmi felelősséget érette nem tar­tozom hordozni. De a presbiter őrizője az ő atyafiának, akinek fáj az , ami másnak fáj; aki éhez az éhezőkkel, úton jár a bujdosókkal, gyötrődik és beteg a szenvedőkkel és aki a maga élete szolgálatában ennek a reá eső részét önfeláldozással fel akarja oldani. A presbiteri tisztségtől a másokkal való törődés, a kicsiny­ben való hűség, a szolgálat mindenek felett megkíván­­tatik. A kormányzó ember. Legyen meg az erkölcsi bá­torsága fegyelmet tartani először magán, házanépén, azután abban a világban, amelynek ö felelőséggel tar­tozik. A kulcsok hatalma (Máté 18), amelyet a gyülekezetnek adott Krisztus az, hogy a gyülekezet az Ö Igéje szerint éljen vele. A kulcsok hatalma nem a lelkészé, nem a presbiteré, mint magányos emberé, hanem a presbitériumé, mint a gyülekezet misztikus és nyilvánvaló képviselőjévé. Ez kormányoz, ez korlátoz, ez old és ez köt. Ide kell a feddhetetlen, a hívő, az engedelmes, a felfelé törekvő, a szelíd és alázatos­­szívü, a szociális és könyörülő presbiter, hogy a kulcsok hatalma gyakoroltassék. Ki lehet presbiter? Az, akit az egyház, azaz a gyülekezet elhívott és a maga élére állított ama bi­zonyos csalhatatlan jegyek alapján, amelyet Isten muta­tott meg rajta. Azt mondván, hogy miután elhívott téged az Úr arra, hogy közöttünk élj és ennek jegyeit nyilván látjuk tebenned, kérünk téged és megbízunk az­zal, hogy ezt a munkát a gyülekezeti életben elvégezd. A belső elhívás persze Istentől való, a külső elhívás pedig az emberektől. Jaj annak, akinél csak külső el­hívás van. Isten nem hívta el csak a gyülekezet hívta el. Jaj annak a gyülekezetnek, amelyik vak és nem látja meg, hogy kiket hívott el az Isten és nem azokat hívja el. Ahol azonban ez a két hívás találkozik, ott a gyülekezet az Istennek engedelmeskedett és ebben van a kezessége annak, hogy ebben a gyülekezetben a Krisztus misztikus teste dicsőül meg. De ki mondhatja, hogy méltó ennek a tisztnek a hor­dozására? Ha ilyen nagy dolog ez, akkor jaj nekem Uram, bocsáss el a te szolgálatodból, mert én méltatlan vagyok. Azonban a keresztyén életnek éppen az a nagy és dicsőséges ellenmondása, hogy az ilyen feljaj­­dulás és megalázkodás teszt tulajdonképpen méltóvá arra, hogy Isten megtartson ebben az elhívásban és biz­tosítson minket arról, hogy miután te érzed azt, hogy méltatlan vagy Istenre, alázatos korsóvá változol, amibe az Úr beleöntheti erejét és teljességét: "elég neked az én kegyelmem". Magyar Református Anyaszentegyházunk jövendője ígéretes és biztató, amíg vannak lelkek, akik maguk megüresítésével oda tudnak állni, hogy az alázuhogó isteni kegyelemnek és erőnek a felfogói, hor­dozói és győzedelmes szerszámai legyenek. * * *

Next

/
Oldalképek
Tartalom