Egyházi Híradó, 1993 (29. évfolyam, 1-4. szám)
1993-01-01 / 1. szám
-««^egyházi silíHllO 4.Oldal 1993 J ANUÁR-FEBRUÁR-MÁRCIUS In memóriám Köteles Pál (Köteles Pál erdélyi író, a Bihar megyei Gyanta község szülötte halálának egyéves évfordulóján) ...Életében nem avatták hőssé, mártírrá sem, mert olyan korban élt, amikor héroszokat és mártíriumot a hatalom nem engedélyezett, és kínos ellehetetlenüléssel fizette azokat, akik szívük és tehetségük mértékében, lelkiismeretük szavát követve mégis vállalták a harcot, hogy egy távoliközeli jövőben a szülőföld: Erdély, és a haza: Magyarország természetes egységben férjen meg a szívekben, a gondolatban s talán a földön is.... Igen, súlyos felelőséggel cseperedett erre a világra: a hazától elszakított szülőföldből kisarjadt és felépített öntudattal, melyet nem is oly régen egyik elődje, Szabó Dezső, mintha csak Köteles Pálnak hagyatkozott volna, ekképp fogalmazott meg: "Minden magyar felelős minden magyarért". Valóban! Köteles Pál író és kisebbségpolitikus ilyen volt: a magyarságért érzett felelősség lelki félárnyékában élt... A napfényesebb lelki felét a művei tették ki... így maradhatott egyensúlyban az ember. S ez emberi egyensúly, akár az igazság mérlegének két egyforma terűvel megrakott serpenyője között az érzékeny mutató, pontosan jelezte a szülőföld és a haza természetes egységét, összetartozását.... Ennek szellemét hagyta örökül az Erdélyi Magyarság című folyóirat kis csolnakán... Mátyás B. Ferenc Köteles Pál Diagnózis (részlet) Tavasszal képtelen vgyok menekül ni az emlékeim elől kergetnek, rám telepszenek a gyermekkorban belém ivódott élmények, morgolódnak a lelkemben, tollászkodnak az érzelemvilágomban, a tudat mélyeiből mondatgörcsök serkennek vallomásra. Furcsa emigrációm - a költözködés a szülőföldről a hazába - lehetőségeimben is elszegényített. Hiába vágyom például a falusi csend megélésére, egy nyugalmas sarokra. Nem ülhetek le megörökölt falusi házamnak udvarán, de legalább egy gyümölcsös sarkába, és rokonok, barátok sincsenek, akikhez a város zaja-pora elől elmenekülhetnék. Marad a tavaszi bolyongás: rügyek pattanását megélni, kikericsek előbújását meglesni, madárfiókák első csivitelését remélni. Ez a vidéki futás arra is jó, hogy újra megcsodálhassam a vadlibák vonulását, a hazatérő darvak kurrogását, s nem utolsó sorban, hogy lássam: ugyanúgy költöznek-e vissza falvainkba a szentmadarak - a fecskék meg a gólyák - mint hajdanában. Az ő vonulásukat várom leginkább, mert mi otthon majdnem imával fogadtuk őket, s ha megkésve jöttek már-már Isten büntetését sejtettük az elmaradozásban. Úgy neveltettünk, hogy mi, gyerekek, emberek véthetünk egymás ellen, református módon a tízparancsolat tilalmait is csűrhetjük-csavarhatjuk, de van olyan tilalomhagyomány, amelyet - ha csak nem akarja magát az ember közmegvetésnek kitenni - mindenkinek meg kell tartania. A tiltások sorában is az első a gólyák és fecskék fészkének sérthetetlensége, ami egyúttal a két madárfaj megóvásának kötelességét jelentette. Jobban kellett vigyázni rájuk, mint saját szülőházunkra, az atyaira. Jó ideig azt hittük, hogy az az egyetlen fészkük, amit mi ismertünk, amely a falunkban van. őszi távozásukat csak amolyan vásári távollétnek hittük, mintha szüléink nagy vásárba mentek, épp csak hosszabbacskának. Ezért mosolyoghattunk sejtelmesen hitetlenül, amikor Boros tiszteletes azt mondta: mi magyarok olyanok vagyunk, mint egy fészekalja fürj, amelyet szétkergett a zord idő, s már nem találnak egymásra. Az egyik erre, a másik arra. "Bezzeg a gólya más" mondta a bibliai textustól s fürjek kallódásától elrugaszkodva, neki két hazát is adott végzete, s olvasta rögtön Tompa A rab gólyáját. Hihetetlennek tűnt, hogy a mi gólyánk igazi hazája ne a mi falunk legyen, ne az a fészek, ahol szinte szemünk láttára feltörték csőrükkel a tojás héját, ahonnan hosszú nyakukat spirálozva folyvást kibámultak ránk, rakoncátlan kölykökre. így képzelegtünk a fecskékről is, akik vörös tokájukat mutogatták az istálló eresze alá rakott sárfészekből. A szentmadaraknak hatalmuk volt fölöttünk mert dühünkben, fékezhetetlen kedvünkben sok mindent megtehettünk, csak őket megdobni nem volt szabad, de még megszidni sem. Legkedvesebb kutyánkat, csikónkat pálcával megfenyíthettük; gorombáskodhattunk velük, de a gólyával, fecskével még suttyomban sem. Nem emlékszem rá, hogy ezt a tudott
