AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 10. (Budapest, 2001)

II. Egyetem és felsőoktatástörténet, történettudomány - Schütz István: Az ismeretlen Koszovó

székhelyét, 1346-ban az önálló szerb egyház fejét pátriárka rangra emelte, aki aztán őt a „szerbek és a görögök" (meg sok egyéb nép) cárjává (= császárává) koronázta. Az egész Bizáncot meg akarta hódítani, de 46 éves korában, 1355ben meghalt, hatalmas birodalma pedig hamarosan szétesett. Itt kell megemlítenünk, hogy a középkori Szerbiának sohasem volt fővárosa. Rascia (Raska, ebből származott a magyar rác szava, amit csak a 20. sz. folyamán szorított ki a ma is használt szerb népnév) központja Ras városa volt (a mai Növi Pazar közelében), a Nemanjidák hol Prizrenben, hol Prishtinában székeltek, majd Milutin Skopjéba tette át székhelyét, és ettől kezdve ez a város volt minden fontosabb ceremónia színhelye. A szerb birodalom fénykorában Stefan Dusán 15 kolostort alapított birodalmában, így pl. az Athosz-hegyen, a Szentföldön és másutt, és csupán 3 kolostort Koszovó területén, amelyek közül megrongálása ellenére még ma is idegenforgalmi látványosság a gracanicai kolostor és templom. A kolostoralapító királyi rendeletek, az ún, aranybullák (a bizánci görög chryszovula szóból) értékes történelmi és nyelvtörténeti források, mert nemcsak az új kolostoroknak adományozott falvakat sorolják fel, hanem név szerint e falvak lakosait is. Annak ellenére, hogy a kancellária szerb írnokai az idegen - albán, vlah, kumán stb. - nevekhez is odabiggyesztették a szerb -ic (ejtsd ity) végződést a könnyebb ragozhatóság érdekében, ezek a tulajdonnevek mégis elárulják viselőjük eredeti nemzetiségét. Ettől függetlenül a közel kétszáz éves felekezeti üldöztetés (Stefan Dusán törvényei halállal büntették a „katolikus eretnekeket") sok albánt kényszerített hite elhagyására és ezzel nemzetiségének feladására is. Ezekben az évszázadokban Koszovóban, legalábbis a terület keleti felében és Ipek városa körül, feltételezhetően többségbe került a magát szerbnek valló lakosság. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a katolikus albánok egy része dacolt a szerb hódítók megtorlásaival. Nemcsak Gjilan (szerb Ngjilan) vidékén maradt fenn napjainkig egy katolikus albán góc, hanem Prizren városában is. (Innen települt át Skopjéba a 20. sz. első felében a katolikus Bojaxhi-család, amelynek egyik leányát Teréz Anya néven ismerte meg és tisztelte a világ.) Tegyük hozzá, hogy a gyakori hadjáratok miatt az egész közép-balkáni térség meglehetősen gyéren lakott volt (a királyi aranybullákban felsorolt falvakban a családok száma nem haladta meg a 30-40-et). A 14. sz. végén a Shkodrai pasalik területéről készített török birtokkataszter {defter mufásszálí) arról árulkodik, hogy a mai Koszovó és Észak-Albánia területén tömegesen telepedtek le kóborló humánok ("kunok") {Altin-ile és Luge Altini Koszovóban, Dushmani, Komani, Kumani, Bugjoni Albániában, valamint Kumanovo stb. Macedóniában.), akik a birtokok összeírása idején már elalbánosodtak vagy elszerbesedtek.

14 De az Schütz István: Gjurme gjuhesh turke mesjetare ne Onomastiken e Kosovos, in Seminari Nderkombetar per Gjuhen, Letesine dhe Kulturen Shqiptare 11 (1986) és Onomastika kosovare deshmitare e dyndjeve komane uo. 12 (1987) 93