AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 10. (Budapest, 2001)

II. Egyetem és felsőoktatástörténet, történettudomány - Schütz István: Az ismeretlen Koszovó

püspök vezetésével kb. 100.000 fős menekültáradat indult észak felé. A menekültek között sokan voltak albánok is, mindenekelőtt T. Raspasari vikárius hívei. A szerb történészek ezt a menekültáradatot tekintik Koszovó "elalbánosítása" kezdetének, ami szerintük az 1737-1739-es osztrák-török háború idején érte el a tetőpontját. A szerbek, akik tartottak a törökök bosszújától, félreértették azt a kiáltványt, amit Lipót osztrák császár Tome Raspasari skopjei vikárius kérésére intézett a térség népeihez, amiben teljes vallásszabadságot és vezetőik szabad megválasztását ígérte, ha a háborúban a keresztények oldalára állnak, de felszólította őket, hogy ne hagyják el szülőföldjüket. A császári kiáltvány szövegéből a helyszínen kihagyták ezt a ne szócskát, így a pánikba esett tömegek a császári kiáltványt biztatásként értelmezték, hogy meneküljenek. Menekülésükkel és letelepedésükkel megpecsételték a Magyarország szerves részét képező területek, a későbbi Vajdaság sorsát. A Koszovó „elalbánosításáról" író szerb történészek természetesen mellőzik azokat a korabeli osztrák forrásokat, amelyek Prizrent mint az „albánok fővárosát", Ipek és Prishtina városát pedig az „albánok városaként" említik, ám megfeledkeznek Evliya £elebi (1611-1687) helyszíni beszámolóiról is, amelyekben a híres török utazó arról tudósít, hogy a nagyobb koszovói városok lakossága nem szláv, hanem albán vagy török nyelven beszél. Másrészt a szerb történészek arra sem adnak magyarázatot, hogy ugyan honnan „áradhattak a kiürült koszovói településekre" az albán betelepülők. Tény, hogy a keresztény hadak visszaszorítása után a törökök erőszakos térítési akcióba kezdtek. Vicko Zmajevic tivari érsek a Vatikánnak küldött jelentéseiben elpanaszolja, hogy az észak-albániai hegyvidéki nemzetségekre, mindenekelőtt a Kelmendi nemzetségre, most már nemcsak egyre súlyosabb adókat vetnek ki, hanem több mint 2.000 embert erőszakkal el is hurcoltak falvaikból és Ipek környékén telepítettek le. De a nyílt erőszak sem tudta eltántorítani őket hitüktől: a férfiak fegyvereket szereztek és harcolva törtek ki kényszer lakóhelyükről, hogy visszatérjenek hegyvidéki falvaikba. Az észak-albániai katolikus nemzetségek bajosan „népesíthették volna be a szerb menekültek üresen maradt otthonait". Az is tény, hogy a 18. sz. első évtizedeiben Koszovó keleti falvaiból tömegesen menekültek a keresztény parasztok a drasztikusan növekvő adóterhek elől, de ezek között nemcsak szerb ortodoxok, hanem albán katolikusok is voltak. Az albánok hősies kitartására mégis jellemző, hogy a török hatóságok sem Prizren, sem a kelet-koszovói Gjilan környékén nem tudták felszámolni a keresztény településeket. Az osztrák diplomácia a szerb ortodoxokat és az albán katolikusokat egyformán igyekezett megnyerni a törökök elleni felkelés ügyének, de IV. Arzén szerb pátriárka szerb ortodoxokból és albán katolikusokból álló csapatai az osztrák seregekkel együtt súlyos vereséget szenvedtek és Belgrádba menekültek. A Kelmendi nemzetség életben maradt tagjait az osztrák hatóságok a Belgrádtól nyugatra fekvő Hrtkovci és Nikinci szerémségi faluban telepítették le. A 19. sz. végén tartott népesség összeírás 26 Hadrovics László, id. mű 84-86. 100