AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

is van olyan, amely idővel szuboptimálissá vált; az AACR viszont bőven mutat fel olyant is, amelynek szuboptimalitását illetőleg már megalkotásakor sem lehetett kétség. Az utóbbi szabályzat inferioritását az előbbivel szemben azonban az mutatja a legvilágosabban, hogy az AACR elméleti hibái, terminológiai és logikai kisiklásai, homályosságai, bizonytalanságai és ellentmondásai legtöbbjének Panizzinál még nyoma sincs. Egyszóval a 130 év rengeteg igyekezetének és munkájának a végeredménye szinte hihetetlenül sovány. Akárhogyan forgatjuk is a dolgot, erre alig lehet más magyarázatot találni, mint azt, hogy a könyvtárosok a szabályzat-szerkesztés feladatára a szükségesnél kevesebb gondot és intelligenciát fordítottak. Hogy ez valóban így van, arról a legtöbb szabályzatnak már a felületes tanulmányozása is meggyőz. A feladatot lekicsinylő magatartásuknak csak egyik megnyilvánulása az, hogy a könyvtárosok nem tartották érdemesnek, hogy alaposabban tájékozódjanak az ezen a téren egyebütt már elvégzett munkáról, és jellegzetesen amatőr önbizalommal úgy képzelték, hogy saját tapasztalataik — esetleg itt-ott egy kissé megtámogatva valamelyik ötletszerűen mintaképül választott idegen szabályzat álláspontjával — minden szükséges útbaigazítással ellátják őket. A másik fő oka a meghökkentően gyenge eredménynek az volt, hogy a címleírási gyakorlat mindenütt eléggé spontán módon fejlődött, a szabályzatok pedig nem nagyon tettek egyebet, mint hogy racionalizálták és pontokba foglalták e spontán gyakorlatot. Nem meglepő hát, hogy csak féllábbal álltak — és állnak — a ráció talaján, hogy gyakran nem tudnak megszabadulni irracionális tradicionális kötöttségeiktől. A harmadik ok, végül, az, hogy a szabályzat-szerkesztők nem jutottak annak az egyszerű ténynek a tudatára, hogy a szabályalkotásnak, a szabályzatszerkesztésnek is megvannak a maga szabályai, irányelvei, amelyek múlhatatlanul megbosszulják magukat az ellenük vétkezőkön. Nem lehet vitás, hogy kívánatos lenne végre véget vetni annak az egyhelyben-topogáshoz nagyon közel járó mutatványnak, amelyet a katalogizálási szabályalkotás produkál. Másszóval, ideje lenne racionális mederbe terelni a szabályzat-alkotás ügyét. Az alábbiakban ennek a feladatnak a megoldására teszünk kísérletet — a könyvek

2 katalogizálási szabályzatának a fontosabbik és problematikusabbik: a címfejről és a rendszóról rendelkező részét illetőleg. 2 A „könyv" szó jelentése itt felöleli mindazokat a nyomdai úton vagy ezzel rokon eljárással előállított és a kifejezés súlyponti eszközeként az írott nyelvet használó dokumentumokat, amelyeknek a katalogizálás standard módszerei szerinti feldolgozást adunk. Jelentése tehát nem foglalja magában 1. a nem nyomdai úton előállított dokumentumokat (kéziratok, lemezek, játékfilmek stb.); 2. az olyan nyomdai úton előállított dokumentumokat, amelyekben az írott nyelv mint a kifejezés eszköze csak alárendelt szerepet játszik, (zeneművek, térképek és atlaszok, képes ábrázolások és ezek könyvformájú gyűjteményei stb.); 3. azokat a nyomtatványokat, amelyeknek a standardtól eltérő feldolgozást adunk, elsősorban az ős- és az apró-nyomtatványokat — az utóbbiakat a könyvektől elválasztó határ azonban természetesen likvid, a különböző könyvtárakban különböző feladataiknak megfelelően alakul. Mindezek a dokumentum-fajták igényelnek a könyvekétől eltérő speciális feldolgozási szabályokat is. Ezekről a speciális szabályokról, amelyek a legcélszerűbben — minden dokumentum-fajta számára külön — a könyvek címleírási szabályainak függelékevagy kiegészítéseként szerkeszthetők meg, az alábbiakban természetesen nem lesz szó. 8