AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

utalókra vonatkozó szabályok esetleges homályosságát, határozatlanságát, vagy hiányosságát messzemenően semlegesítheti az az általános elv, hogy ha kétség merül fel aziránt, hogy egy bizonyos melléklapra vagy utalóra szükség van-e vagy sem, e melléklapot, ill. utalást föltétlenül meg kell írni — mert ha szükség van rá, akkor megírásának az elmulasztása hiba lenne, ha viszont fölösleges, megírása bajt akkor sem okoz. Egészen más a helyzet a főlappal. Főlap csak egy van, kétség esetén tehát nem áll rendelkezésünkre a fenti kiút; ha a főlapfejre vonatkozó rossz szabály kétséget hagy fenn aziránt, hogy két (vagy akár több) különböző megoldás közül melyik a szabálynak megfelelő, a dilemmából nem menekülhetünk azzal, hogy két főlapot írunk. Ilyenkor választani kell, egyértelműen dönteni; de ha a szabály homályos, a döntések nem lesznek egybehangoltak, s a szabályzaton nyugvó gyakorlat következetlen és félrevezető lesz. A szabályzat-szerkesztés itt felsorolt irányelvei mind összefoglalhatók egyetlen parancsban: A. szabályzat legyen logikus! Ez a teljesen általános tartalmú parancs — öt irányelvünkkel együtt — mindenfajta szabályzatra egyaránt vonatkozik; természetes, hogy a címleírási szabályzatokat is kötelezi. Viszont az is világos, hogy a címleírási szabályzat összeállítójának nem ad elég konkrét útmutatást feladata megoldásához. Következő feladatunk ezért e speciális szabályzat-fajta megszerkesztésénél tiszteletben tartandó különleges irányelveknek a felderítése. Mindazok, akik eddig foglalkoztak e kérdéssel, meglehetősen egyhangúlag azt követelik, hogy a katalógus — s ezzel együtt a címleírási szabályok — igazodjanak az olvasók anticipációihoz, várakozásaihoz. E követelés jogossága kézenfekvő. A katalógushasználóknak két fő kategóriája van: az olvasók és a könyvtárosok. Az utóbbiak anticipációi elhanyagolhatók: nekik mesterségükhöz tartozik a katalógus szabályainak alapos és részletes ismerete, az viszont, hogy mi a tartalma azoknak a szabályoknak, amelyeket meg kell tanulniuk, eléggé közömbös számukra. Nem így az olvasók, akik általában azzal az igénynyel közelítenek a leíró katalógushoz, hogy az minden előzetes tanulás és tájékozódás nélkül legyen hozzáférhető számukra. Magatartásuk ezzel a katalógussal szemben pontosan az ellentéte a szisztematikus tárgyi katalógussal szemben tanúsítottnak. Az utóbbinál egészen természetesnek találják,, hogy használata előtt meg kell ismerkedniük a rendszerével; a leíró katalógusnál viszont úgyszólván minden olyan gyakorlaton, ill. szabályon megütköznek, amelyet nem anticipáltak spontán maguk is. A könyvtárosok ezt az igényt tudomásul vették — régi tradíció, hogy a leíró katalógus berendezésénél többékevésbé tekintettel vannak rá; s így ennek az igénynek a kielégítését ma már az olvasó szerzett jogának kell tekinteni. Persze, az olvasók várakozásai szerteágazóak: nemcsak a több különböző név vagy névforma esetében oszlanak meg, hanem azokban az esetekben is, amikor egy könyv több különböző olyan jegyet visel, amely alkalmas a fogódzó szerepére, arra, hogy a könyvet a katalógusban megtalálhatóvá tegye (pl.: egy címet + egy egyéni szerkesztő nevét + egy közreadó testület nevét). Ez a körülmény az olvasói anticipációkhoz való igazodás elvét oda módosítja, tágítja, 2* 19