AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)
Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről
и • i 4 min • . • ' "i'.Mii Ezek az előnyök nemcsak nyilvánvalóak, de nyilvánvalóan olyan nagyok is, hogy biztosításuk kívánatossága iránt nem lehet kétség. Ennek ellenére aligha van a szabályzat-szerkesztésnek még egy alapelve, amelyet a szabályzatok nagy része, különösen újabban, olyan mértékben negligálna, mint éppen ezt. Lássuk, mit is jelent konkréten a szabályzat-szerkesztés e második irányelve. ^Mindenekelőtt azt, hogy a szabályzatnak mentesnek kell lennie minden idegen elemtől. Semmi keresnivalója sincs benne sem a szabályok helyes alkalmazásához szükséges tárgyi ismeretek közlésének, de a szabályok kommentárjának sem. Sőt nézetem szerint a példák sem magába a szabályzatba, hanem külön példatárba vagy kommentárba valók, kivéve a szöveg értelmének megvilágításához föltétlenül szükséges példákat. Ezzel szemben a mai szabályzatok jó része nem elégszik meg azzal, hogy szabályzat legyen, hanem egyúttal a címleíró számára nélkülözhetetlen ismeretek tárháza, kézikönyve is akar lenni. Ez mindenképpen szerencsétlen próbálkozás. Először is, mert az egyes szabályok megfelelő végrehajtásához szükséges ismeretek interpolációja minduntalan megtöri magának a szó valódi értelmében vett szabályzatnak a gondolatmenetét, s ezzel ezt áttekinthetetlenebbé, nehezebben hozzáférhetővé teszi. E hátrányt semmiképpen sem szabad lebecsülni; a tapasztalat azt mutatja, hogy még a többéves gyakorlattal rendelkező címleíróknak is elég számottevő hányada, bár álmában is elrecitálja a valóságos szabályok között elhintett aprólékos lexikális ismereteket, de az alapösszefüggésekkel, az alapgondolatokkal — amelyek még a leggyöngébb szabályzatból sem hiányzanak — nincsen egészen tisztában. Nem lehet kétséges, hogy ebben nemcsak tanítói és kiképzői bűnösek, hanem a szabályzat ügyetlen, kevéssé instruktiv felépítése is. De elhibázott ez a próbálkozás, másodszor, azért is, mert hibrid jellege rendszeresen meghiúsítja a becsempészett idegen feladat kielégítő ellátását is. A szabályzat szerkezetének túlságosan nagy deformálódásától tartva, a szerkesztő általában megáll a félúton: a szóban forgó ismeretek vázlatos s ezért hiányos és elégtelen közlésénél. Jó példa erre az AACR szabálya a személynevek prefixumairól. Ez közel 4 oldalon 14 nyelv, ill. nyelvcsoport prefixum-kezelési gyakorlatáról beszél, anélkül, hogy például a magyart vagy az oroszt említené; s e kettőn kívül a nem mellőzött nyelveknek a felénél sem tér ki arra, hogy az illető nyelvterületen hogyan kezelik az idegen nyelvi eredetű nevet viselő honfitársak prefixumát. Pedig ez alapvetően fontos kérdés, lévén hogy a szabály nem a név nyelvi eredetétől, hanem a személy nyelvétől, hazájának gyakorlatától teszi függővé a prefixum sorsát. Eléggé hasonló az az érv is, amely a példáknak a szabályzatból való száműzése mellett szól. A hagyományos szabályzat ritkán ad egy szabályhoz többet négy-öt példánál, s így példái általában a szabály alá tartozó legtipikusabb esetcsoportok illusztrálására szorítkoznak, a periferikus és a határeseteket negligálva. Már pedig a példáknak éppen az a fő funkciója, hogy az utóbbi ese. tekre adjanak útbaigazítást a címleírónak — erre itt sokkal nagyobb szükség van, mint a tipikus esetekben. 13