AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)
Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről
Ami jelen írásunk célkitűzésének igazolását, s a megoldandó feladat természetét és határait illeti, elsőnek arra kell rámutatnunk, hogy e célkitűzésből természetszerűleg következik, hogy a teljesen racionális szabályok kialakításának az útjában álló fő akadályt, azt a visszahúzó erőt, amit meglevő katalógusaink puszta létükkel kifejtenek, a következőkben figyelmen kívül fogjuk hagyni. Ennek ellenére az alábbiakban elmondandókat nem érheti a valóságtól elrugaszkodottság vádja: a technika területén — tehát a miénken is — az optimális, a racionális megoldások, ha egyszer felismerésükhöz sikerült eljutni, előbb vagy utóbb kivívják saját elismertetésüket, előbb vagy utóbb leküzdik a fennálló állapotok támasztotta akadályokat és a tradíció ellenállását. A második tisztázandó kérdés az, hogy milyen alapfeltételnek kell egy címleírási szabályzatnak megfelelnie ahhoz, hogy optimálisnak minősíthessük. A formális válasz egyszerű: annak, hogy az e szabályzat alapján készített katalógusok hatásfoka az elérhető legnagyobb legyen. E hatásfok áthághatatlan felső határát a katalógus funkciói és az e funkcióknak megfelelő eszköz-tára, közelebbről: jelrendszere, szabják meg. Leíró katalógusunktól például ma nem várhatjuk el azt, hogy válaszoljon arra a kérdésre, hogy a reformkor magyar könyvtermése hogyan van képviselve a könyvtárban — e kérdés megválaszolása kívül esik e katalógus funkcióin és jelrendszerének teljesítőképességén. De nem várhatjuk el azt sem, hogy annak az olvasónak választ adjon, aki egy zöld kötésű könyvet keres, amelynek tábláján piros rózsák keretében egy szalmakalapos leányfej látható. Ez az olvasó nem lépi túl a katalógus első funkciójának a határait, hiszen csak egy konkrét, egyedileg meghatározott könyvet akar megtalálni. Mégsem kaphat választ, mert e könyvet nem azokkal a formai jegyeivel jellemzi, amelyeket a leíró katalógus a benne foglalt információk fogódzóiul használ, vagyis, mert nem a katalógus elfogadott jelrendszerére támaszkodik. Jelenleg azonban katalógusaink még annak az olvasónak a sikerét sem föltétlenül biztosítják, aki e jelrendszer korlátai között maradva fordul hozzá. Ezt teszi például az az olvasó — a közönségszolgálatban dolgozó könyvtárosok tudják, hogy ilyen igenis van —, aki a Buddenbrook-család-ot a Thomas név alatt keresi; vagy az, aki egy belgyógyászati kézikönyvet a címlapon tizenkettediknek említett társszerzője alatt akar megtalálni, mert a húsz társszerző közül csak ennek az egynek — nagybácsijának — a nevét tudja. A ma tipikus leíró katalógusa egyiküknek sem ad választ, jóllehet elvi akadálya nem lenne annak, hogy adjon, hiszen az olvasó a könyvben foglalt mű alkotójának, ill. e mű megalkotásában közreműködött személynek a nevére hivatkozik; s a ma tipikus könyvtárosa mégsem látja ebben katalógusának csődjét. Ez az ítélete nem elvi, hanem gazdasági természetű meggondolásokon alapszik. A címleíró a katalogizálás tárgyainak azokat a formai jegy-fajtáit, amelyeket a leíró katalógus fogódzóinak szerepére kiválasztott, nem használja fel maradéktalanul, hanem csak bizonyos határok között; egy-egy adott tárgyat csak azok alatt a jegyei alatt regisztrál, amelyek alatt azt tapasztalatai szerint az olvasók keresni fogják. Katalógusának a hatékonyságát így szűkebbre szabja, mint ahogy azt annak funkciói és jelrendszere megengednék. Mai felfogásunk szerint ezt az eljárást a gazdaságosság szempontja igazolja. A legnagyobb hatékonyságra törekvés és a gazdaságosság szempontja az 10