AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 4. (Budapest, 1968)

Filozófiai és történelmi tanulmányok - Engel Pál: A magyar világi nagybirtok megoszlása a XV. században

Az eddigiek alapján megválaszolhatjuk kérdésünket, amelyet fejtegetéseink elején tettünk fel. Megtudhatjuk-e az elemzett kincstartói számadásokból, hogy legalább az ország nagyobbik részében kik voltak ebben az időben a legnagyobb vagyonú birtokosok? A válasz: nem, mert - amint ezt elöljáróban Acsády is megjegyezte, csak a továbbiakban gyakran elfelejtette - forrásunk „töredékes"'. Míg egyes főuraknak látszólag egész birtokállományát feltünteti, mert egyetlen jobbágyportájuk adója sem került behajtásra, mások vagyonának csak kisebb-nagyobb része fordul benne elő, sok nagybirtokos család meg éppenséggel egyetlen egy portával sem szerepel.

14 A rangsor élére került tizenegy báró valóban a kor leggazdagabbjai közé tartozott - ezt különben is tudjuk valamennyiről, - de egyedül a Bátoriak példája bizonyítja, hogy nem ők voltak tizenegyen a leggazdagabbak, még a szóban forgó országrészeken sem. Mégsem állhatjuk meg, hogy a számadásokból alakult táblázatunkat egybe ne vessük egy másik, majdnem egykorú forrással, amely szintén az 1490-es évek élvonalbeli hatalmasságait sorolja fel. Az 1498. évi XXII. törvényre gondolunk, amely névszerint megjelöli azokat a bárókat, akik saját bandérium kiállítására voltak kötelezve.

15 A névsor harmincnyolc nevet tartalmaz, és már a rendelkezés természetéből is következik, hogy a legvagyonosabb nagyurakat köztük kell találnunk. Valóban a 38 név közül tízet megtalálunk az 1000 portán felüli birtokosok között, tehát az utóbbiak Korvin János herceg és a moldvai vajda kivételével mind szerepelnek 1498-ban is. Megtaláljuk továbbá a törvény névsorában Bátori Györgyöt, mindhárom Bazini grófot, felsőlendvai Szécsi Miklóst, a Beriszlókat, Ellerbachot, Somi Józsát; viszont hiába keressük a 627 portával rendelkező kövendi Székelyeket vagy a 462 portát birtokló Bornemissza Jánost, akárcsak Battyáni Boldizsárt 588 forint adójával. Másfelől a bárók egész sorával találkozunk 1498-ban, akikről a számadási jegyzék alig vagy egyáltalán nem emlékezik meg; (Brankovics Jovan despota, Pongrác Mátyás (240 porta), Perényi Imre (35), Perényi Gábor, Bebek János (156), Rozgonyi István, Pálóczi Antal, Drugeth János, Országh Zsigmond (212), Losonczi Zsigmond (333), Kompolti Zsigmond, Lévai Cseh Zsigmond (27), Ráskai Balázs (33), bajnai Both András (65), Ongor János, bolondóci Bánfi János (150, amihez hozzáadandó anyjának 297 portája; összesen 447), Hédervári Ferenc, nagylaki Jaksics István és Szokoli Albert). Közülük csak egy-két főúrnak estek jelentősebb birtokai a tizennégy hiányzó déli megyébe: Szokolinak, a Jaksicsoknak, Losonczinak, Ongornak és természetesen a despotának. Az 1498. évi törvénnyel történt összevetés is amellett szól tehát, hogy az Ernusztféle számadások adatai a világi birtokstatisztika szempontjából alig-alig használhatók fel. (Mellesleg - bármi legyen az oka - a vizsgált törvénycikk sem foglalja magában az az idő szerinti legnagyobb vagyonok gazdáit. Ha másokat nem is, de a gersei Petőket, Csákiakat, Várdaiakat, Czoborokat, Haraszti Ferencet mindenképpen közéjük kell sorolnunk, egyéb ismereteink alapján, nem szólva a más össze14 Általános vélemény szerint (először Mályusz Elemér: A magyar társadalom a Hunyadiak korában. = Mátyás király emlékkönyv. 1. köt. Bp., [1940]. 388.1. és 249. jegyz.) a behajtatlanul maradt adókat a nagybirtokosok bandériumállítási költségeik fedezésére tartották vissza. Figyelemre méltó azonban, hogy a legmagasabb adótételekkel szereplő főurak csaknem valamennyien magas országos méltóságot is viseltek ebben az időben, tehát az adókat sallariumuk címén is lefoglalhatták. 15 Magyar törvénytár. Az 1000-1526. évi törvényczikkek. Bp. 1899. 606. 1. 342