AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

Az elterjedt formula nyilván a történeti fejlődés maradványa. Amint láttuk, kezdetben a közismert szerzői névforma használata eleget tett nemcsak a harmadik, de nagyjából a második alapfeladatnak is, s ez a két feladatot egyszerre szolgáló, közös eszköz eredményezhette azt, hogy maga a két feladat is eggyé olvadt össze a könyvtárosok tudatában. Ez viszont ismét visszahatott a gyakorlat fejlődésére, differenciálódására; késleltette egyrészt az anonimák különböző kiadásainak, másrészt a szerzők oeuvre-jén belül az egyes „műveknek" az együttartását előíró szabályok megjelenését. De amint e szabályok, bármilyen szórványosan is, megjelentek, aki tudomást szerzett róluk, sőt akinek e szabályok felállításának a lehetősége csak megfordult az agyában, nem zárkózhatott el tovább a felismerés elől, hogy a szerzői oeuvre együttartása nem biztosítja a „művek" együttartását, tehát a két feladat egyáltalában nem esik egybe. Ennek az elméleti felismerésnek és a régi szemléletet e felismerés ellenére csak vonakodva feladó többségi gyakorlatnak az ellentmondásából születhetett meg az a kompromisszumos formula, amely máig is tartja magát, s amely megemlíti ugyan a két feladatot, de úgy tesz, mintha az csupán egy lenne. Ez a formula egyik frappáns példája vagy annak, hogy mi könyvtárosok milyen nehezen jutunk el „a nyilvánvaló felfedezéséig", s hogy hagyományos elképzeléseinken csak akkor változtatunk, ha már nagyon keményen ütközünk bele a tényékbe, vagy pedig annak, hogy gondolataink és szándékaink pontos megfogalmazására és kifejezésére egyáltalában nem helyezünk súlyt. A szóban forgó formula ugyanis sem egészében, sem részleteiben nem tartható. Egészében csupán abban az egyetlen esetben állhatna meg, ha a második és harmadik funkció egy magasabb rendű egésznek két része lenne, amelyek együtt pontosan kiadják az egészet. Ilyen egész, ilyen magasabb rendű funkció azonban, akárhogyan forgatjuk is a dolgot, nincsen. A két rész -funkció semmiféleképpen sem áll össze egésszé, mindig kettő marad, lényegesen különböző tartalommal és célkitűzésekkel. Ha a formula a maga egészében nem is, de legalább az az állítása, hogy itt csak egyetlen funkcióról van szó, menthető lenne abban az esetben, ha a második és harmadik funkció közül vagy az egyik az egész, a másik pedig ennek csak része, vagy pedig az egyik maga a funkció, a másik pedig e funkció ellátásának eszköze lenne. A formula a maga egészében ebben az esetben éppen azért lenne elvetendő, mert egy felsorolásban egyenrangú tagokként említene egészet és részét, illetve célt és eszközt. Emellett azonban még maga e részleges mentési kísérlet sem lehetséges — a második és harmadik funkció között nyilván sem az egész—rész, sem a cél—eszköz viszonya nem áll fenn. A kérdés lezárása előtt talán nem lesz fölösleges egy olyan interpretáció cáfolatára néhány szót fordítanunk, amely egyesek szemében esetleg alkalmasnak tűnhetik a szóban forgó önmagának ellentmondó formula mentésére és igazolására. Ahhoz ugyanis, hogy a formula ilyen elképesztően szívósan tartja magát, aligha hozzá nem járulhatott valami olyasféle végig nem gondolt, zavaros elképzelés vagy inkább benyomás, hogy a formula első mondata a szerzős „művek" kiadásainak együttartásáról intézkedik, a második az anonimákéról,hogy tehát alapjában véve csak a „művekről" van itt szó, a „második" funkció valójában mégis csak egy: információnyújtás a „művekről", s csak az ezt szolgáló eszközök — egységesített szerzői név, illetve egységesített cím — különbségére való tekintettel, a plasztikusabb, gyakorlat-közelibb előadás kedvéért vált szokásossá a feladat megfogalmazásának két részre való tagolása. Ez az elképzelés természetesen teljesen helytelen. Egyáltalában nem a szerzős mű—anonima ellentétről van itt szó, hanem a funkció különbségéről. A teljes szerzői oeuvre egybegyűjtése egyrészttöbb, másrészt kevesebb, mint a „művek" egybegyűjtésének a szerzős „műveket" illető része. Több, mert —amint erre 39