AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Egyéb tanulmányok - Engel Pál: Állam és uralkodó osztály a IX–XI. századi Bizáncban

ÁLLAM ÉS URALKODÓ OSZTÁLY A IX—XI. SZÁZADI BIZÁNCBAN ENGEL PÁL Bizánc társadalomtörténetének a IX—

XI. század talán a legtöbbet vitatott korszaka, legalábbis ezt következtethetjük a rávonatkozó tanulmányok nagy számából. A kor politikai történetét a forrásokból elég jól ismerjük: erre az időre esik Bizánc fokozatos megerősödése és egyre aktívabb külpolitikája, amely a X. század folyamán erőteljes balkáni és közel-keleti expanzióba megy át. Ekkor, Bulgária leigázása után a birodalomhoz tartozik Délkelet-Európa és Kisázsia, a Dunától az örmény hegyvidékig. 1025 után hirtelen gyorsuló hanyatlás áll be, amely a század végéig tart és a mérlege igen kedvezőtlen: Bizánc elveszti ázsiai birtokai nagy részét, le kell mondania Dél-Itáliáról és a tengerek uralmáról. A Komnenosok alatt (1081 után) a császárság súlypontja a Balkánra tolódik át. A társadalmi fejlődés menetét illetően forrásmunkáink meglehetősen szegényesek és szűkszavúak. A krónikákból és egyéb elbeszélő forrásokból mindössze néhány elejtett mondatot tudunk felhasználni és ezek értelmezése is sokszor vitás. A nagy mennyiségű hagiográfiai irodalommal — amely még koránt sincs kiaknázva — hasonló a helyzet. A IX. század végétől egyre tömegesebben megjelenő oklevelek kizárólag kolostori levéltárakban maradtak fenn és túlnyomórészt az egyházi földbirtok helyzetéről adnak felvilágosítást. A világi levéltárak egy ől-egyig elpusztultak, akárcsak a központi kormányzat pótolhatatlan kataszterkcnyvei és regiszterei. Ezért különleges szerep jut forrásaink közül a császári törvényhozás emlékeinek. Ezek többfélék: túlnyomó részük sajnos nem egyéb, mint részben a római jogszabályok IX. századi felújítása, vagyis a justinianusi törvénygyűjtemények egyes helyeinek megismétlése, részben római jogi normák és terminusok felhasználásával alkotott törvény (Basilika, Procheiron, Epatiagógé). Forrásértékük ezért vitatott, mindenesetre csak igen korlátozottan és nagy óvatossággal használhatók fel. Sokkal fontosabbak náluk azok a törvények ill. törvénygyűjtemények, amelyek a kor igényeire szabott új jogszabályokat tartalmaznak, tehát az adott társadalmi viszonyokat tükrözik. Ilyen forrás a VIII. századra az ún. Földmüvest'örvény (Nomos Geórgikos), a IX—

X. századra pedig a császárok novellái VI. Leótól II. Basileiosig, különösen az ún. agrártörvények. Utóbbiakon öt császárnak összesen tizenkét törvényét szokták érteni, amelyeket az udvar 922 és 996 között bocsátott ki a „szegények", azaz a kisbirtokos parasztság ill. parasztkatonaság (stratiótai) földjének védelmére a „hatalmasok", a világi és egyházi nagyok erősödő támadásával szemben.

1 A VIII—

IX. században még gyenge és jelentéktelen magánnagybirtok a makedón dinasztia első császárai alatt a 870-es évektől kezdve mindinkább erőre kapott. Néhány évtizeddel később már elég erős volt ahhoz, hogy ne érje be többé a császári adományként kapott javakkal, hanem további terjeszkedési lehetőség után nézzen. 1 Kiadásuk: Jus Graeco-Romanum. Ed. K. E. Zachariaevon Lingenthal. 3. pars. Lipsiae, 1857. 234—318. I. (a továbbiakban: Jus III.) 213