AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)
Könyvtártörténet - Vértessy Miklós: Az Egyetemi Könyvtár ősnyomtatvány-gyűjteményének története
III. Felmerül az a kérdés, hogy a kolostori anyag tulajdonba vétele után hány kötetre tehető az ősnyomtatvány-állomány. A felelet nem egyszerű, jórészt becslésekre vagyunk utalva, bár ezek elég reális alapon nyugodnak. Aktaszerűen, posszesszor-bejegyzések vagy abolíciós katalógusok alapján mindössze 266 kötetről állapítható meg a II. József korabeli eredet. Ha ehhez hozzáadjuk a korábban említett 350 kötetet, az állomány alig haladja meg a 6OOas számot, ez pedig messze elmarad a tényleges helyzettől. A becslésnek a későbbi állapotból kell kiindulnia. 1901-ben, az akkor készült katalóguslapok szerint megállapított állomány 972 kötet. Ehhez járul még legalább 30—40 datálatlan mű. Ezeket ugyan 1901 után sorolták a gyűjteménybe, de a bennük található bélyegző jellege és a régi katalógusok tanúsága szerint már a XIX. század elején a Könyvtár birtokában voltak. A két összeg együtt kb. ezer kötetet jelent. Vegyük most figyelembe azt, hogy a rosszul dotált Egyetemi Könyvtár az egész XIX. század folyamán harminc ősnyomtatványnál nem tudott többet vásárolni, és hogy az ajándékba kapott vagy vett hagyatékokban, nagyobb gyűjteményekben (Bászel, Frank, Mircse, Wenzel stb. könyvtár) csak igen gyér számban akadtak ilyen régi könyvek, ha ugyan egyáltalán akadtak. A mondottak alapján nyilvánvaló, hogy az ősnyomtatvány-állománynak már a XIX. század elején meg kellett haladnia a 900 kötetet, sőt talán a 950-et is. Honnan származhat a számítási többletként adódó 300—350 kötet? Majdnem biztos, hogy nem a jezsuita és a pálos rendházakból. Mindkét rend különös gondot fordított könyvtárai kezelésére, a beérkező köteteket gondosan állományba vették, bejegyezték a tulajdonos zárda vagy kollégium nevét, sőt a pesti pálosok külön ex librist is nyomattak. A kisebb és rendezetlenebb könyvtárú minorita, karmelita, szervita, kamalduli, trinitárius és augusztinus rendházak viszont nyilván elmulasztottak mindenféle bejegyzést. Ma, közel két évszázad távlatából az egykorú posszesszorok nem állapíthatók meg, de a valószínűség amellett szól, hogy csak ezek a rendek lehettek a szóban forgó művek tulajdonosai. Az Egyetemi Könyvtár az abolíció révén kilencszáz—kilencszázötven kötet körüli állományával az ország legnagyobb inkunábulum-könyvtára lett. A kilencszáz kötet magában véve szép és magas szám, de megdöbbentően kevés, ha az egész országra akarunk belőle következtetni. (Az alább következők Erdélyre, amely akkor külön ország volt, s ahonnan jelentős abolíciós anyag nem származott, nem vonatkoznak.) A szórványosan fennmaradt, könyvleltárakat tartalmazó oklevelek, a könyvek gyűjtésére és olvasására vonatkozó rendi előírások és nem utolsósorban XV. századi könyvkiadásunk azt bizonyítja, hogy a magyarországi ősnyomtatvány-állománynak igen tekintélyesnek, sok ezer kötetesnek kellett lenni. Ha nem lett volna nagy a könyvszükséglet, nem működött volna magyar földön két ősnyomda, nem élhetett volna meg, és különösen nem folytathatott volna kiadói tevékenységet annyi budai könyvkereskedő! A könyvek túlnyomó részét a középkori alapítású kolostorok őrizték, de mind a kolostorok, mind a könyvek száma a Jagello-kori feudális anarchia, a reformáció szekularizációi, a közel két évszázados állandó török pusztítás és a szabadságharcok vérzivatarjai közt igen leapadt. A megmaradt kötetek számáról az abolíció ad némi tájékoztatást. A beszolgáltatott inkunábulumok túlnyomó részét az Egyetemi Könyvtár sajátmagának tartotta meg, a más intézményeknek átengedett másod-, harmadpéldányok száma aligha haladta meg a kétszázat. Az állami tulajdonba vett szerzetesi könyvtárakon kívül természetesen maradtak fenn másutt is XV. századi nyomtatványok, elsősorban a püspöki könyvtárakban (eszter118