AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 1. (Budapest, 1962)

Egyéb tanulmányok - Szalatnai Rezső: Juhász Gyula és az Egyetemi Könyvtár

lődése s a mohó ismerkedés Herbert Spencer szociológiájával, a divatos tudománnyal. Nagy disputák színhelye volt az irodalmi szeminárium. Balázs Béla és Prohászka Ottokár heves összecsapása a vallás vagy a művészet elsőbbségéről emlékezetessé vált mindnyájuknak, előrevetítette a jövőt. A kávéházi asztaloknál folytatódott a vita, s mint az árvíz, elöntötte az irodalommal szomszédos területeket is. A bölcsészkar épületének második emeletéről levonultak a közel eső kávéházba, s hallgatták Schmitt Jenő fejtegetéseit az eszményi anarchizmusról. A pesti egyetemen akkor mindennek irodalmi színezete volt. Versek és esztétikai felfogások körül tört ki a társadalmi és ideológiai gyökerű ellentét. Irodalmi forradalom bontakozott ki a Múzeum körúton. A széplelkek képzeletében ekkor épült fel ama Elefántcsonttorony, amelybe a művészek az élet rideg bajai elől felmenekülnek. Elefántcsonttorony nem egy volt. A filozopter-társaság talált ilyet a kávéházi asztaloknál. A jó barátok egymásnak olvasták fel verseiket. Juhász közvetlen körében a társaság tengelye egy debreceni fiú volt, a barátság felülmúlhatatlan erejét árasztó Zalai Béla, matematikus és filozófus, aki az ismeretelmélet egy új rendszerén dolgozott, s 1915-ben elpusztult a háborúban. Kosztolányi írja egyik levelében, hogy „Zalai Béla a mi Brandesünk". Az volt az ereje, hogy meghallgatta,, elolvasta s megbírálta a fiatal írók műveit. Juhász váltig arra emlékezik, milyen varázserővel tette ezt; még a felsőbb matematikáról is annyi hittel és szeretettel beszélt, a pesti körúton bolyongva éjszakákon át, hogy elkápráztatta a költőt. „Még most is hallom harsány, életörömtől harsogó kacagását, amint párizsi és egyéb éhezéseit és nyomorát említette" — írja Juhász. Az ilyen pajtások voltak az eszményi olvasók, hozzájuk írták a költők verseiket. Babits is tekintélynek tartotta Zalait. Ha bármi felkavarta őket odakünn, az egyetem meghitt légkörében ismét nyugalom szállott szívükbe. De jellemző, hogy az egyetem, mint Elefántcsonttorony, nem ernyesztette el híveit. Ha történetesen nem esztétikai párviadalra került sor

r mint 1905 őszén, midőn a Habsburg-barát kormány ellen tüntető diákságot az egyetem épületében rendőrkardokkal próbálták letörni, az esztétikai meggyőződés menten politikai magatartássá keményedett. Juhász Gyulát akkor egy rácsapó rendőrkard jobb kezén komolyan megsebesítette. A Dollinger-klinikára vitték, ahol társukat együttérzéssel felkeresték a bölcsészek, mások egy lapot írtak alá, amelyen sürgősen üdvözölték Juhász Gyulát. Ez is hozzátartozott az esztétikai irodalomszemlélethez. Elefántcsonttorony volt, ha együtt lehettek eszményképükkel, az irodalom szemlélet egyik megtestesülésével: Riedl Frigyessel. Amikor Riedl, a csodálatos férfi

r belépett az előadóterembe, elektromos áram futott végig tanítványain — írja Juhász — „érezni kellett egy rendkívüli ember jelenlétét". Csupa szellem volt, finom kritika és gyengéd irónia; omnia admirari, hirdette Riedl Horatiusszal szemben. Ahogy Juhász leírja mestere imbolygó, tétova lépéseit a Múzeum körúti palota folyosóján, midőn előadás után este hazaballag, s nagy árnyékában a padlón hoszszan és rejtelmesen utánahúzódik öngyilkos barátjának, a nem kevésbé nagy Péterfy Jenőnek árnyéka, ebben a hangulatban Juhász saját képe is benne van. Áhítattal leste ideálját, olyan akart lenni, mint Riedl, s tudjuk, legsikeresebb pedagógiai működésében, elsősorban Szakolcán, olyan lett, szerették is tanítványai. Ilyen körülmények és élmények közt jártak a fiatal költők abba az Elefántcsonttoronyba, melyet Egyetemi Könyvtárnak hívtak. Nagyon jól érezték magukat a könyvek birodalmában, pláne Juhász Gyula. Babits, Kosztolányi és Juhász nemrég kiadott levelezéséből is látható, hogy a Ferenciek terén nagyon otthonosan mozogtak. Szellemi fejlődésük fegyvertára ez a könyvtár volt. Külföldi könyvújdonsághoz, folyóiratokhoz, hazai irodalmi ritkasághoz itt jutottak hozzá. Egyikük 216