AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 1. (Budapest, 1962)

Egyéb tanulmányok - Szalatnai Rezső: Juhász Gyula és az Egyetemi Könyvtár

Enyémek az új arcok és új álmok, Enyém a könny, láz, gond és szerelem S könyvek igazát sehol sem lelem! Mintha a szellemi műveltség valóságértéke és a világ valósága, tehát a társadalomé is: összeegyeztethetetlen volna. Idealista eszmélésének hasad így ketté a világ, szellemre és valóságra, melyek nem azonos anyagúak. Holott könny, láz

r gond és szerelem a könyvek igazát jelenti. így kesereg az örök diáklélek, aki későn ébred a valóság és szellem kettősségének személyes lírai következményére. De ráébred erre Juhász Gyula. Nem bírja, hogy fölébe kerüljön az Élet, az: mégsem annyi, minden szerelmével, mámorával egyetemben, mint a szellem. A Vigasztalásul című jól ismert versében „könyvet olvas", Schopenhauert és Nietzschét idézi, de a drámai erejű vallomás már szintézisre mutat. Elolvasta a könyveket : És megcsókoltam Anna szép kezét S szeretném megcsókolni Anna száját. Ez is ugyanabból az esztendőből való, 1909-ből, ez is nagyváradi vers. S a tűnődések így: könyv és könyvtár — valóság, élet, szerelem párhuzamos vonalain tovább folytatódnak Szakolcán, ahová Nagyváradról helyezték át, s ahol a csepp nyitramegyei városka sajátságos formája rákényszeríti a költőt a valóság megmásíthatatlan elfogadására, poétikájában tehát a realizmusra. A csöndben, hóhullásban, a magányban, a természetben szüntelen faggatja könyvemlékeit. E'tünődő-faggató magatartás legszebb kifejezése a Nénia című verse, a nagy olvasó, könyvtárszerető őszinte vallomása: Könyvekre hajtom le jejem, Mint fáradt vándor sírhalomra: Könyvek, ti bölcs és végtelen Sírok, nem adtok már nekem Vigasztalást a végtelen napokra. Élet mély szomja égeti Pusztába lankadt szívemet És messzetűnő évei, Mint bús echók, úgy zengetik Feléje a hiú reményeket. S míg sorsom altatót susog S hagyom éjét leszállani, A ködben rátok gondolok, Tündöklő jóni oszlopok És Annának tündöklő vállai! Ezt 1912-ben írta Szakolcán. Könyv és nő már szimbólummá válva kíséri a költőt, mint két múzsa, mellyel nem tud betelni. Már dühöng a Háború, de a probléma mit sem változik: A könyvek várnak, ó de mennyi könyv még, Szép, holt betűk, száz élő gondolat. Távol, közel a vérző, ősi jöld ég, De nékem már elásták kardomat. 220