AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 1. (Budapest, 1962)

Egyéb tanulmányok - Lengyel Béla: Timár Szaniszló. (A marxista szemlélet korai megjelenése a magyar regényirodalomban)

' Timár vázlatosan meg is jelenít párat közülük. Leginkább András kelti fel a figyelmet és „vadházastársa", Pintyőke, — „piros arcú, jó húsban lévő, vidám, jókedvű teremtés, akit az egész gyártelep ,Pintyőke''-nek nevez, mert szépen tud énekelni. Soha ember fia nem látta sírni ezt a leányt. Mindenkit tud vigasztalni és bátorítani, aki a közelébe ér "

24 Életerő, egészséges népi humor jellemzi őket, leleményesen nevetségessé teszik az embertelen munkafelügyelőt. Az író Pintyőkével ítéletet mondat — tartalmilag követve a Kommunista Kiáltvány megfelelő helyét — a polgári erkölcsről és házasságról; sikeresen megmutatja ezeknek az egyszerű embereknek a romlatlan erejét, mély érzéseit. Feszült a hangulat a gyárban: szocialista agitátorok járnak a munkások között, sztrájkra buzdítanak. Lelkesedés és csüggedés váltogatja egymást, folyik a vita. A munkások tudják, hogy a közeli gyárakban már nem dolgoznak. Pintyőke sokallja a tizenhárom órai munkaidőt is. „Hiszen az uraság lovai többet pihennek, mint mink. Mivel jobb a ló, mint az ember?" A munkafelügyelő megüt egy leányt—• alig tud elmenekülni a munkások haragja elől. A gyáros minden eshetőségre számítva rendőröket hivat. Az agitátorok mindenütt ott vannak; ott vannak este a kocsmában is, ahol elhatározzák a sztrájkot. „Csakhamar rázendítették a munkásindulót és az egész korcsmahelyiség harsogott a daltól. — Minthogy a szobában nem volt elég hely, a munkások és munkásnők nagy része kiszorult az udvarra és ott vett részt az éneklésben. Az ajtó nyitva volt és tele emberekkel. Riadó, lelkesítő dal volt ez. A kérges tenyerű munkás, aki a bortól már amúgyis fel volt hevülve, elkeseredett lelkének minden tüzével énekelt.'''' István elnézi „e különös, vihardúlt arcú embereket a füstös, borszagú, gőzzel telt korcsmahelyiségben... Itt készítik elő a nagy átalakulás munkáját — gondola magában, mialatt ajkát a borral megnedvesíté, — e munkától kifáradt, a rossz bánásmódtól eldurvult, gyakori éhség folytán elmérgesedett lelkek képezik az átmenetet az uralkodó és az óhajtott társadalom között." De most is mardossa a kétség, mikor következik be, s bekövetkezik-e egyáltalán az átalakulás; ha nem, akkor hiábavaló volt áldozata. Sztrájkra szólító beszédek hangzanak el. Lobog a vörös zászló. Az egyik idős munkás aggódva mondja: „Nekem két kis unokám van, annak gyerekei, amannak apró porontyai. Ki ád enni nekünk, meg azoknak, ha nem dolgozunk ?

n Mire az asszony, akinek a lányát a munkafelügyelő az előbb megverte, így tüzel a sztrájkra: „Ki ád enni ? Te vén nyúlszíva, mit félsz ? — kiáltá rekedt hangon —, hát így nem éhezel? Nem koplalsz és nem koplalunk valamennyien? Nem verik meg az unokáidat, meg amannak a gyerekeit? Nem taszigálják félre? Nem rúgják meg? Majd ad enni a föld. Eszünk füvet, meg korpát addig, amíg jobbra fordul a sorsunk. Én asszony vagyok, még se félek a koplalástól. Aki tovább dolgozik, az hitvány, akasztani való — végzé lángoló szemekkel — és én a tíz körmömmel kaparom ki a szemeit."^ Folyik a sztrájkharc. A munkafelügyelő felszólítására a rendőrök bottal verik ki a munkásokat szállásukról. A szabad ég alatt tanyáznak, éheznek, de nem csüggednek. „Még az sem bátortalanította. el őket, amikor a gyárvezetőség azt a hírt kürtölte ki, hogy ilyen körülmények közt feladja a gyárat és végképpen megszünteti a munkát. — Mindig ilyenekkel akarták rémítgetni a munkást, valahányszor kitört belőle a keserűség, mondogatták egymásnak biztatóan." István, András, Pintyőke bátorítja őket. Istvánt is a bizalmi férfiak közé választják. A munkások kitartása arra kényszeríti a gyárost, hogy fogadja a bizalmiakat. István elsősorban az embertelenséget, a méltatlan bánásmódot veti fel. „Mi emberek vagyunk, uram, éppen olyanok, mint önök. Hogy önök selyembe öltözködnek, mi pedig rongyokba, hogy mi azért dolgozunk, hogy önök meggazdagodjanak, az tisztán véletlen dolog." Követelik a felügyelő eltá208