Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1970 (33-36. szám)
1970-06-01 / 33-34. szám
személyes ismerőseim, nálam is érdeklődnek. Megbiztatom őket. Majd behívatom a környék cigányainak a vajdáját, <— az öreg Botost, — régi “bizalmasom”. Ez egy zömök, ezüstözött fogantyús fütykössel járó, gondozott szakállt, bajuszt viselő, ezüstpitykés kabátot bordó, ravasz vén cigány, akinek Fáraó népe között közismert a tekintélye. Már többször vettem igénybe. Havi járandósága tőlem, amiért pontosan jelentkezik, ha volt közös ügyünk, ha nem, 3 pengő és 3 pakli limitó. Ha valami eredménnyel szolgált, több is. Ö keveset cselleng, székhelye S. városszéle, amit csak országos vásárok idején hagy el, mert nagy lókupec. Elmondom neki a történteket. Nyugodtan végighallgatja, s csak annyit mond, "Meglesz! A kapitánó kedvéért neki-fáradok.” A tettesről pontos személyleírást, a bandáról névjegyzéket és útiköltséget kap. Azzal elment. Ismerte ezt a 8-as karavánt, így reméltem, bíztam. A harmadik nap irodámból látom, hogy az állomás felől nagy büszkén jön az öreg, mellette egy színes, tarka barka ruhás, az ő divatjuk szerint öltözött fiatal nő. Csak nem a tettes? Kimegyek elébük a laktanya halijába. Az öreg katonásan jelenti, hogy Kapitánó, itt az asszony!” A valóban jóképű, fiatal nő bűnbánóan áll és hallgat. “No, hát ennyire volnánk, de hol a buksza?” — kérdem. ' Add elő!” szól rá erélyesen a vajda, mire az a földigérő, százfodros sok szoknyáit emelgetve, az 5, vagy hatodiknak a nemtudom hányadik zsebéből előveszi a csinos cizellált ezüst dobozt és átnyújtja. Be van zárva, de látszik, hogy az egyik sarkát már feszegették. Kikérdezem az asszonyt. Elmondja, hogy bejáratos K-ékhoz, ahol mindig kap valami élelmet és pár pengőt, mert kedveli a naccsága. Legutóbb vele beszélgetett az előszobában és mikor az a konyhába ment intézkedni, hogy a gazdasszony mit csomagoljon neki, ő a sok nyitott ajtó egyikén bement az egyik szobába és a tükrös (toalett) asztalról elemelte a szép kis dobozt anélkül, hogy tudta volna, mi van benne. “No és — kérdem •— hogy szöktél meg a kocsiról?” Elmondta, hogy amikor Nagykökényes közelében a csendér urak elfogták és mondták, hogy Szirákra kell menni, tudta, hogy baj van. A kis pikszist nem akarta eldobni, mert szép és nehéz volt, csörgött, gondolta, van benne jó két lóra való. így, amikor Kisbágyont elhagyták, ő lecsúszott a szekérről és behemperedett az árokba. Sötét volt, nem vehették észre. Utána mostanig kóborolt, eljutott Hatvanba a rokonokhoz, ott találta meg a vajda, aki azt mondta, hogy a cigánybecsület azt parancsolja, hogy adjuk vissza a pikszist, amiben azt se tudjuk, mi van. Arra az aggodalmára, hogy őt lecsukják, a vajda azt mondta, hogy ne féljen, majd kiszabadít a kapitánó. (Micsoda elképzelési) Az asszonyt a padlóra ültetve az iskola-ügyeletes gondjaira bízom, az öreget behívom az irodába elszámolásra. Pontosan bemutatta a vasúti jegyeket. Oda egy, vissza kettő. Levontam az előleget, — mert nem kényeztettem azért el a vén ravaszt, i-> kapott még 10 pengőt és ami talán annál is fontosabb volt, 10 pakli limitót. Meg is érdemelte. Kérdésemre, hogy hol és hogy találta meg az asszonyt csak annyit mondott, hogy LIatvan közelében. Másra nem is voltam kiváncsi. Ezután felhívtam a károsultat. K-né jelentkezett. Közlöm, hogy az ékszerdoboza itt van előttem. Halk sikoly. Kérdem, megengedi-e, hogy felnyissam, mert sérült, esetleg valami hiányozhat belőle, ami a még kéznél lévő tettestől 23
