Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1964 (10-14. szám)
1964-12-01 / 13-14. szám
tok hazafelé, találkozom egy 2 fős csendőr járőrrel, akik a lombos fák árnyékába húzódva kissé megpihentek, mint mondták, kispihenőt tartanak. Lóról szálltak, megeresztették a hevedert és rágyújtottak. Én is besoroltam melléjük és megindult a társalgás. Miről is beszélhetett 3 háborút járt ember másról, ha nem a háborúról. Amint éppen indulnánk kiki a dolgára, látjuk ám, hogy Madaras irányából nagy porfelhő közeledik, amiből később egy túrakocsi bontakozik ki. Amint hozzánk ér, a vezető lestoppol, ujjával a sapkájához bök és — mint később kiderült — azt kérdezi, hogy merre van Tiszafüred? Tette ezt a vezető abban a szent meggyőződésben, hogy ő most magyarul beszél, mi hárman pedig hiába törtük a fejünket azon, hogy mit mondott, de sehogy sem tudtunk eligazodni azon a kerékbetört idiómán. Hát csak néztük egymást igen barátságosan, de kissé restelkedve is, hogy hárman sem tudunk segíteni egy idegenből ide csöppent vigécen. Ekkor a fiatalabb csendőr megnézi a kocsi nemzetközi jelzését, majd mosolyogva az utazóhoz fordul és francia nyelven megkérdi tőle, hogy mit óhajt? Annak arca abban a pillanatban felderül és fcőbeszédüen előadja szive szándékát, majd afeletti örömének ad kifejezést, hogy a sergeant tud franciául, mert bizony ő eddig nem hitte volna, hogy a magyar gendarmerie tagjai idegen nyelven is beszélnek. A fiatal őrmester csak annyit mondott rá, hogy sok mindent kell a magyar cesndőrnek tudni. Később elmondta nekünk, hogy a francia fronton, valahol Verdun környékén harcolt, mint tüzér. Többen elhatározták, hogy ha már ide vetette őket a sors, igyekeznek elsajátítani e nép nyelvét. így, amint a harcihelyzet engedte, de különösen mikor hosszabb ideig tartalékban, majd átképzésen voltak valamelyik front mögötti helységben, ahol a lakossággal is sűrűn kellett érintkezni, az ütegparancsnokuk vezetése alatt franciául tanultak. Ki többre, ki kevesebbre vitte: Ő annyira megkedvelte, hogy privátszorgalomból ma is továbbképzi magát. Tehát ezek az egyszerű magyar parasztfiuk idegen nyelvet tanultak csak azért, hogy tudásszomjukat kielégítsék. Az pedig magától értetődő, hogy tanulni, tudni, az ismeretlent megismerni csakis intelligens fő vágyódik. A föld népének társaságában sok példa mutatja ezt. De azt is, hogy a tudomány és művészet terén az utánpótlást, illetve annak túlnyomó részét mindenkor a föld népe adta. Az érem másik oldala pedig a propaganda. Korlátozódjék az bármilyen szűk határok közé is, mégis sokkal értékesebb magyar szempontból, mint az a bizonyos cigány-gulyás-paprikás, a rólunk bizonyos célzatossággal terjesztett hamis propaganda, amelyiknek hatására minket valami Ázsiából elszalajtott cigány fajzatnak könyvelt el a tudatlan Nyugat. Végül pedig, ha az a csendőr az ő szerény francia nyelvtudásával csak annyit ért is el, hogy azzal annak az egy embernek a csodálkozását, vagy elismerését kiérdemelte, akkor is tett valamit, amivel a magyar faj és a magyar csendőrség jóhirnevét öregbítette. Egy csepp a tengerben. De viszont a tenger cseppekből áll! Emlékezetemben megmaradt fenti kis epizód is ezt példázza. A vigéc árnuló arca ma is előttem van. 17
