Egyesületi Értesítő - Magyar Csendőrök Családi Közössége, 1964 (10-14. szám)
1964-12-01 / 13-14. szám
MINDHALÁLIG Irta: Nt. Dömötör Tibor 1951 májusában történt. Kisebb műtéten estem keresztül a soproni Erzsébet kórház sebészeti osztályán. Egyedül feküdtem a kétágyas betegszobában. Unalmasan teltek a napok. Délutánonkint teológus társaim látogatása hozott uj híreket a külvilágból. A beszédtéma a szigorlat, a professzorok, a napi események és az otthoni levelek hírei körül forgott. Az egyik délután izgatott arccal léptek be szobám ajtaján látogatóim. Mindjárt tudtam, hogy ezúttal valami rendkívüli dolog történt. Még fel sem tehettem a szokásos „Mi újság odakint” kérdést, ők máris belekezdtek az események ismertetésébe. Reggel óta katonai zár alatt van az egész város. Igazoltatás mindenütt. A Károly magaslat, a Lövérek, a Muck kilátó külön határőr kordonnal van körülvéve. — Valaki szökni akar — mondták a fiuk — Nagy kutyát keresnek, ez a véleménye egész Sopronnak. Félóra múlva ismét magamra maradtam. De ezúttal nemcsak a szigorlati anyaggal, hanem alaposan felkavart gondolataimmal is. Kezdtem magam kellemetlenül érezni. Mi lesz, ha éppen most göngyölítik fel a mi ellenállási csoportunkat? Itt fekszem a kórházi ágyon tehetetlenül és kiszolgáltatva ellenségeinknek! Pedig mindannyian megfogadtuk, hogy élve nem kerülünk az ellenség kezébe. Az operáció utófájdalmai teljesen elmúltak. Minden gondolatom a menekülés megmaradt lehetőségeire összpontosult. Lelkileg teljesen összetörve órák hosszat fetrengtem a betegszoba egyhangú csendjében. A csendet egyszerre egy durva hang szakította félbe. Szobám ajtajában egy alacsony termetű, fekete hajú ÁVH-s tiszt osztogatta parancsait: — Ide az ajtó elé áll két őr! Ketten pedig az ablak előtt örködnek! Többször már nem szökik meg előlünk a disznó! Még arra sem volt időm, hogy felfogjam a szavak értelmét és jelentőségét, amikor kórházi tolókocsin egy félig eszméletlen férfit toltak be szobámba és a mellettem eddig üresen álló ágyra fektették. Az ápolónő nagy szánalommal és segíteni akarással takargatta be a beteget (nem csoda, azelőtt apáca-ápolónő volt), mig ugyanekkor a fehérruhás ápoló unottan rakta össze a tolókocsi ruhatartozékait, mint akit egyáltalán nem érdekel semmi. Ezalatt a két géppisztolyos őr elhelyezkedett a kórházi szoba ajtaja előtt. (Azelőtt a betegágy mellett őrizték a politikai fogoly betegeket, de a kórházi sebészfőorvos szembeszállt az ÁVH. tisztjeivel és kiharcolta azt, hogy csak a szobán kívül tartózkodhat a fegyveres őrség). Tíz perc múlva magunkra maradtunk. Társam szörnyű kínokat élhetett át, de még igy féleszméletlen állapotban is összeszoritott fogakkal viselte el a szenvedéseket. Egyetlen jaj szó sem hagyta el kínokban vonagló száját. Egyszerre elmúlt minden fáradtságom és álmosságom. Egy cél lebegett csak szemeim előtt: Segíteni valahogy ezen a szerencsétlenen, aki az ÁVH. karmaiba került. Az idő keservesen múlott. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ebben a pillanatban magamon sem tudok segíteni, nemhogy társamon. 4
