Eger - hetente négyszer, 1944

1944-07-29 / 119. szám

1 EGER 1944. júliús 29 KÉT KIRÁNDULÁS A tárkányi tótól a Barát-rét 5 percre sincsr, ha az ember szaporán pedálozik. Én azonban alighogy be­fordultam a kies völgybe a Kőköz sziklakapuján, menten lelassítottam s csendben, szinte ünnepélyesen ér­keztem a néma barátok egykori kolostorának romjaihoz. A gépet átemeltem a kis patakon, belöktem az erdőszél sűrűjébe s utána pár pillanatra megállva arra kértem a hegyoldalba temetkezett barátok szqnt lelkeit, hogy fogadják be csak egy órára is űzött lelkemet ebbe az áhitatos csendbe, mely őket is idehozta élni és meghalni. De hiába szerettem volna eggyé lenni a szent hely és emlékek fen­séges nyugalmával, a csend kivetett magából. Tavaly is jártam itt pedig. Vé­gig tapogattam a folyosó, a félkör- alakú szentély s a vélt reféktórium köveit. Találgattam, melyik oldalba vágták a temetőt. Milyen különös is lesz majd, ha a feltámadás hang­jaira oldott nyelvvel jönnek elé a néma karthausi barátok s a válto­zékony tájnak figurái közt a moz­díthatatlan Kőkapu és Bujdosó-bérc fixpontjainál kezdik a visszaemlé­kezést és tájékozódást. Most mintha nem is én lettem volna az a tavalyi csendes álmodó. A romok is roskadtabbnak látszot­tak s mint őrült motolla kezdett a fejemben forogni a gondolat: látod, az Isten erőszakosan letörölte a török által a magyar középkort s amerre a spongyiája elhaladt, égett, ropogott, vérzett minden s tán itt is égve szakadt a tető az utolsó barátra, mint sokhelyütt máshol. Próbáltam elkergetni magamtól ezt a képet, de mint valami ke­serű jóslat szegődött mellém. Meg­próbáltam idézni a néma barátok szent lelkeit. Ők bizonyára Isten­ben látják a jövőt, nos mit tükröz az arcuk? De hiába, hiába, nem tudott vízióvá élesedni a kép ben­nem, mert a városból magammal hozott szorongás elvette tőlem az erőt. Hanyattfeküdtem a fűben, s el­kezdtem nézni az eget, hátha az elnyugtat. De a zafirkék kristály­tükör nem volt tiszta, nagy darab barna felhők lógtak bele és éppen észak felé úsztak lefelé. Az eszme­társítás újabb sötét gondolatokat lökött elém s el kellett fordulnom, mert nem bírtam velük. Akkor a minden élőlényekhez fordultam. Hallgatni kezdtem a me­sét, amit a kispatak, a rét hosszá­ban a virágoknak elsusog. Mada­rak, bogarak, lombok és fák, vele­tek mondom a Benedicite zsoltárt, s ha feloldjátok a lelkemet, akár haza se megyek innét. De hiába füleltem: se mese, se zsoltár. A patak egy-egy kiálló kő­nél sírni kezdett, hogy* a vízcsep- pek unják már az örökös futást, odébb egy vízimalom, bele kell sza­kadni. A lombok, §i erdő fái, meg a hegyormok épenúgy nyögtek, mint Szent Pál: „Minden teremtmény együttesen sóhajtozik és vajúdik... hiszen alávettetett a romlottság szolgaságának ... és sóvárog az Isten fiainak szabadulása után . . .“ Róm. 8. Hogy találjak hát megbé­kélésre közietek, Istennek boldog­talan teremtményei, hiszen ti is kínban éltek, s tavasztól őszig a fajtaszaporítás gyötrelmein, s a hervadás és meghalás rothadásain át lihegve rohantok versenyt az idővel, s folyton azt kérditek, med­dig lesz még ember a földön, med­dig szolgálunk még neki, mikor jön már a világvégi egyetemes talpra- állítás, s mikor lesz megint Isten mindenekben minden? S rájöttem, hogy se a Kőkapu­nak, se a Bujdosó bércnek nem kellek, ők is várnak valamire. Rajtam csak átnéznek. Előttünk nagy homokóra, s abban elmúló, lehulló népek, s újonnan feltöltött érkezők mérik a mindenség idejét. A tavasz és tél nekik csak egy másodperc s az én népem vágyódása a történe­lem új évezrede után csak kín és halasztása annak, amire ridegen, konokul várnak a hegyek és völ­gyek. Nem birfam maradni tovább. El se köszöntem a barátoktól, úgy ro­hantam haza. A csend kivetett ma­gából. A másik kirándulást már csak vázlatosan vetem papírra. Kis csa­lád kint a szőlőben, azután meg Pestről összeszaladt rokonság. A népszámlálás kezdődik egy aranyos nagymamával, aki éppen 66 éves. Lopva nézem az arcát: valamikor nagyon szép volt s mosolyogva égett el. Szeme mögül a lélek már mély­re húzódott vissza, de a két abla­kon az egykori tűz szép halvány zománcot hagyott. Tavasztól őszig kint lakik a két kis unokával. Az egyik gyógyul, a másik szépül mel­lette. . Azután van egy apa, aki a,csa­ládjának és a munkának él. Édes­anya, ő meg .imádság, hűség és szolgálat. Azután jönnek a fiúk, lányok, ki vendég, ki családtag. Valamennyien előző becsületes nem­zedékek és tiszta ősök örökségét hordják testükben, lelkűkben. Ta­nulnak, készülnek a jövőre s érthe­tetlen, különös vágyak hieroglifáit, talányait fejtegetik az Isten tiz pa­rancsának a kulcsszövegével. Az emberrélevés és öneszmélés válságos óráiban támadt furcsa port mindig az Isten nyeri meg náluk. A szögletből nézem őket, egy­szerre látok mindenkit. S eszembe jut a múltkori kirándulás. Lám, emberek között hamarább megnyug­szom. Igen, mert arra gondolok, hogy Istenem, te is látod őket. Tu­dod, hogy a tiéid ők. Ahogy nőnek, terveznek, ahogy a tiszta vágyak uralmát naponta kivívják maguk­ban, ahogy szeretnek s válogatás nélkül vállalják jövendő életük ál­dozatait, voltaképpen a Te szent terveidhez kínálkoznak fel. S ilyenek vannak százak, ezrek, sőt azontúl és bennük él a nemzet, a keresztény magyarság. Ennek a képnek a láttán kiirtatásunkat nem rendelheted el. S felkinálkozásun- kat elfogadod. S eszembe jutott Voltaire: Ahogy a világ folyik c. kisregénye is. Egy angyal elküldi Baboucot, tegyen jelentést, vájjon el kell-e pusztítani Persepolis városát? Babouc elmegy s elszörnyed a bűnök láttán, de idővel kezdi megszeretni a várost, melynek lakói udvariasak, kedvesek és jótékonyak is voltak. Mivel félt a beszámolástól, egy kis szobrot készíttetett a város legjobb öntő­mesterével különböző ércekből, agyagból és kövekből s ezt vitte el az angyalhoz, össze akarnád-e zúz­ni — mondotta — ezt a csinos szob­rot, amiért teljes egészében nem aranyból és gyémántból készült? Az angyal nem gondolt többé Per­sepolis elpusztítására. De ennél is jobban megvigasztalt a konkolyos búzaföld története. Az isteni Magvető nem engedte kiszag­gatni a konkolyt a felnőtt búza közül, nehogy a tiszta búza gyöke­rét is eltépjék. Azt mondta, várja­tok, én válogatni, szétválasztani akarok. Van még időm. S azt is je­lezte egyszer az Isten Fia az ítélet súlyos napjairól, hogy az igazak kedvéért megrövidíttetnek azok. Is­tenem, hát úgy rövidíthetsz legegy­szerűbben, ha minél később kezded el. Addig is időt hagysz a javulás­ra, megtérésre. Néked igazán van időd, hisz kifogyhatatlan vagy. Vonaton jöttem hazafelé tőlük. Most már nyugodt voltam és biza­kodó. A kerekek zakatolása közben még egy gyenge támadás érte ben­nem a reményt: Azt hiszed, hogy a könyörtelen ítéletre dobott népek családjai közt nem akadt igaz és ártatlan? De könnyen leráztam ma­gamról. Nékem jeleim vannak s e jelek nem szólnak olaszoknak, né­meteknek, lengyeleknek, hanem csak nekem. Nékik voltak-e jeleik s azo­kat hogyan fejtették meg, nem tu­dom. De hogy az enyéim a remény­ségről szólnak, azt biztosan tudom. A reményhez való erő és intés pe­dig Istentől jön, az Ő kedves aján­déka. Úgy is őrzöm s mindenfelé viszem magammal. Dr. Kiss István. Itt adjuk a Mosoly országa szelvényét Eger, július 29. Az EGER estek sorában Lehár halhatatlan szépségű nagyoperettje, a Mosoly országa következik. — A darabot hétfőn este adják elő az operettegyüttes legjobb erői, akik­nek játékában és énekében oly szí­vesen gyönyörködik esténként az egri közönség. Az előadásnak harminc százalékos ÜZENNI A legutóbbi tábori postával sok levél és lap futott be szerkesztősé­günkbe a küzdő keleti arcvonalról. — A gazdag postából közöljük az alábbiakat: »Reménységháza!« Kemény aknatüzqt zúdított ma reggel állásainkra Iván. Esztelenül lövöldözött ismét. .. Súlyosan meg­sebesült egyik bajtársunk. A sebesültszállító autóval megyünk teljes sebességgel, már amennyire sebesen lehet haladni a hepe-hupás rossz galiciai úton. Útközben pro- videálom a derék balatoni legényt. A betegnek minden perc egy örökkévalóság! Mikor leszünk a kór­házban ? .. . Istenem .. . nem bírom. Sóhajt fel a beteg ... Álljunk meg! Jaj a gyomrom . . . Megint csend. Elalélt... Csak idejében odaérnénk, száll a sóhaj lelkem mélyéből. Oda, ahol az életet mentik. Egy órai út után fel­tűnik a vörös téglás ház ... A se­besültek „Reménységháza. “ Begördül autónk az udvarba. Az ajtóban vár bennünket a jóságos Pista Bácsi, az egészségügyi oszlop atyja és annyi bajtárs életmentője. Elsőnek siet a beteghez. Egy-két kérdést intéz hozzám. Mikor sebe­sült ? Kapott-e injekciót ? stb. A be­teg'testén több aknaszilánktól eredő seb van. Látszatra nem komoly a baj. Az ügyes orvosi szem azonban mást lát. Nehéz lesz ... De meg­próbáljuk. Isten segítségével meg­mentjük az életnek. Hangyabolyhoz hasonló sürgés- forgás . . . Betegünk már a műtő- * asztalon fekszik. Amíg a műtéti előkészület tart, addig szétnézek a „Reménységházá­ban.“ Veres téglából épült ház. Kultúrháznak szánták valamikor. Most az élet háza. Három nagy szobából áll. Mindenütt példás tisz­taság és rend! Az egészségügyi osz­kedvezményre jogosító szelvényét az alábbiakban adjuk: Utalvány. A MOSOLY ORSZÁGA július 31-i előadására 1 drb. ________________ FRONT lop egyik embere a kísérőm. Ő ad felvilágosítást kérdéseimre. Hogy tudták ilyen csinossá átalakítani az épületet, mert mielőtt a kórház be­költözött volna, láttam, de belépni a szenny miatt nem mertem. Tetszik tudni — válaszolt embe­rem — ideköltözésünkkor a százados úr szorgos utánajárás után ezt a házat találta a legmegfelelőbbnek. Piszok, szenny volt mindenfelé . .. Sebaj, fiúk... mondotta, kis kastélyt varázsolunk ebből még ma. Hozzá is fogott a takarításhoz. Átmeszeltük & falakat, fertőtlenítettük a padló­kat ... vakoltunk .. . Estére nem is lehetett ráismerni, annyira kicsino­sítottuk ... Benyitunk az első szobába. Itt fekszenek a könnyű sebesültek ... Szalmazsákon, fehér ágylepedón sor­jában fekszenek a betegek. Láb- lövéses . . . aknáralépett... A han­gulat emelkedett. Nemsokára tovább szállítják őket a kórházba. A másik szobában a súlyosan operáltak vannak. Gyomorlövéssel fekszik az egyik ágyon egy losonci és fejlövéssel fekszik a másikon egy utász. Operáció után egy-két napig itt tartjuk őket, csak azután szállít­hatók tovább, adja tudtomra az egészségügyi. Milyen a koszt, kérdem a beteg­től ? .Otthon a jegyző ur nem él úgy, mint mi itt. Válaszol az egyik jó kedvű palóc fiú. Mára mi volt a reggeli? Kávé és vajas kenyér, jelenteni alássan. Délre mi lesz a menü ? Húsleves, főzelék hússal és süte­mény, siet a válasszal az egyik fennjáró füzesabonyi* honvéd, aki már utánanézett a dolognak. 0 a kukta és egyben a bemondó. A súlyos betegek diétáskosztot kap­nak Pista Bácsi gondoskodása révén.

Next

/
Oldalképek
Tartalom