Egri Népújság - napilap, 1928/2
1928-10-05 / 229. szám
2 EGRI NÉPÚJSÁG 1928. október 5. Meghalt a Koháry-uti verekedés áldozata. Eger, október 4. Az Egri Népújság annak idején részletesen megírta, hogy Juhász Sándor földmívest a Ko- háry utcában megszűrta Erdei István dohánygyári munkás. A verekedés egy régi, még a választási harcok idején keletkezett haragból eredt. A két haragos vasárnap éjszaka a Nyukosz korcsmájában találkozott. Itt valami keveset ittak s előbb Erdei távozott, nyomon követte őt Ju hász Sándor. Az utcán összeszólalkoztak s Juhász a zsebéből elővett súlyos vasdarabbal arcul ütötte Erdeit, aki vérző fejjel zuhant a főidre, majd felugorva kést rántott és mellen szúrta Juhász Sándort. A rendőrség Erdeit elfogta, a támadóját pedig kórházba vitték, ahol komoly belső sérüléseket állapítottak meg rajta. Juhász Sándor ennek ellenére is elhagyta a kórházat. Haza ment és otthon ápoltatta magát, míg az egyre súlyosbbodő állapota miatt orvosa újra kórházba nem kényszerítette. Segíteni azonban már nem lehetett rajta. Kinos szenvedés után belehalt sérüléseibe. Az eljárás a verekedés részleteinek tisztázására teljes apparátussal folyik. se HaK&K£B3«3HKss>aesMS3a&aai — Tüdőgyógyintézet Hódmszővásárhelyen. Hódmezővásárhely város tanácsa elhatározta, hogy ifcbészeti gümőkőros gyógyintézetet építtet. Az e tárgyban a város által kiirt pályázat szept. hó 29.-n járt le. A bíráló bízott- ság 15 nap alatt dönt a pályázatok felett és kiosztja a pályadijakat. Megalakult az Egri Zeneegyesület Elnöke Trak Géza, ügyvezető Eger, október 4. Eger város zeneértö és zenekedvelő közönsége Saád Henrik ciszterci-rendi alperjel elnöklete alatt megalakította az Egri Zeneegyesületet a következő tisztikarral: elnök: Trak Géza, ügyvezető elnök: dr. Székely István, alelnök: dr. Lázár Bertalan, főtitkár: Sturm József, titkár: vitéz dr. Jávor Ernő, pénztáros : dr. Ungár Sándor, ellenőr: Stocker István, háznagy: Léstál Miklós, számvizsgáló • bizottsági tagok: Leopold Rezső, dr. Kozma Győző és Dankő István, igazgatő-kar- nagy: Huszthy Zoltán, másodkarnagy: Nobilis Tibor, hangversenymesterek : Fógelné Kaufmann Emmi és dr. Limán Emil. A választmány tagjai: Saád Henrik, Prettenhoffer Ödön, Polák Pál, Plank Sándor, Rásiy Paulin, dr. Búzái Endre, Meiaz- ner Imre, dr. Kslovits Alajos, dr. Simkovits József, vitéz Márkus Béla, Márkus János, Főgel Elemér, Lőrincz Károly, Matuska János és dr. Szabó Jenő. Trak Géza elnök az alakuló közgyűlés üdvözlése után megköszönte a választók bizalmát, Ígérte, hogy teljes szívvel és erővel fogja támogatni az új egyesületet s örömének adóit kifejezést, hogy Eger városa egy újabb kuUűrértőkkel gyarapodott. Dr. Székely István ügyvezető elnök üdvözölte ezután Trak Géza polgármestert, ismertette az új egyesület hivatását és kérte az elnököt, hogy a zenekultúra iránt már eddig is taelnöke dr. Székely István. nmított szeretetteljes megértéssel vezesse sikerre az Egri Zeneegyesület működését. A dr. Lázár Bertalan alelnök által felolvasott alapszabály-tervezetet vitéz dr. Jávor Ernő és dr. Schönvitzky Bertalan kisebb módosításaival fogadta ei a közgyűlés, amely a párloló-tagok évi tagsági díját 8, a tiszteleti tagokét pedig 20 P-ben állapította meg. Saád Henrik, a bajai Liszt Ferenc kör volt elnöke, indítványára elhatározta a közgyűlés, hogy az Egri Zeneegyeaület az egész Heves vármegyére ki fogja terjeszteni működéai-terét: vidéki pártoló tagokat is toboroz és vidéken is ad hangversenyt. Mint értesülünk, az új egyesületet ez egri Kaszinó is támogatja, próbahelyiség és hangversenyterem átengedésével. Falusi képek. Féléves csikó áráért három nadrág. A kálijVásárről 30 drb. fél és egy éves csikót hajlottak egymáshoz kötözötten. — Hová a sokciikó val atyámfia ? — Vágóhídra — volt a lako- nikus válasz. — Hogy vevődött? — Ki hogy. 20 P. 26 P, 30 P darabje. — Óit megy az én csikóm, kurjant bele a diskurzusba István gazda. 25 P-őrt adtam. Vettem az árán magamnak és két kisfiúinak nadrágot ős oda lett az ára. — Haj! uram ! nincs becsülete ma a ciikőnak. Potom pénzért kívánják a lelketlen kupecak, oszt egyenesen a vágóhídra hajtják. — Takarmányinság, munkanélküliség, a luxus-szeretet viszik a tenyésztőt a válaszúira, vagy eladni jószága egy részét, vagy drágán kitelelni. Miután heverő pénze nincs, a gazda eladja jószágát, s akaratlanul hozzájárul lótenyésztésünk leromlásához. * Az élet mélyéből. Erzsi néni a legöregebb asszony a faluban, így mondja el élettörténetét: — Szegényen kerültünk össze az urammal, Jánossal, 40 évvel ezelőtt. 9 gyermeket adott az Isten. Négyet elveit belőlük, maradt öt. Keservesen neveigettem. János kemény törvéDyű ember volt világéletében. Tűrtem, pedig dühében megütött nem is egyszer, tűrtem a szentségért, az esküért, amit az oltárnál tettem, tűrtem a gyerekekért. Ugyan mi lett volna velük, ha ott hagyom, világgá megyek, mint ma diva- tolnak. A hetykék. Nam engedte ezt a lelkiismeretem. 40 éve álltunk az oltár előtt. János is már más ember. Megtért, megesendő- sült. A lányunknál vagyunk, ő tart, mi már nem sokat bírunk, nekem már csak a templom hoz gyönyörűséget. A többi gyermek szanaszét van az országban. * A modern napszámos. A napszámos csak azt lesi, mikor száll le a nap, tartja a közmondás. János, ki ezermester hírében áll, ért ciizmafoltozáshoz, téglaverés- haz, sáriapasztáshoz, tud lovat, ökröt hajtani, kaszálni, szekeret rakni — felcsapot napszámosnak. Egy este napnyugtával érkezett János búzával megrakott szekere. — Megoldani a kötelet, szólt a parancs. Utinapló. (Harmadik füzet: Taliánországban.) Irta: Heresy Gusztáváé. XXXII. Április 16. — Emlékszem, serdülő koromban, mikor már az irodalmi munkák ismerésének türelmetlen láza engem is hevített, mindig kipirult örömmel nyűltam az olyan olvasmányhoz, amelyik a régi Rómába vezette minden hősi és áldozatos tettekért rajongó képzeletemet. A Capitoleumot, ezt a római történelemben olyan nagy szerepet játszó dombot valahogy úgy képzeltem el Róma testén, mint az emberi alakon a fejet. Olyan fontosnak, legelsőbbnek, legfőbbnek. Hogy ez az ösztönös megállapításom menynyire helyénvaló volt, akkor kezdtem megérteni, mikor a latin szavakkal is lassacskán ismerkedni kezdtem. A latin „ caput“ szótól — ami magyarul fejet jelent — kapta nevét a Mons Capitalis, vagyis Ca- pitoleum, olaszosan mondva: Cam- pidoglio (Kampidólyó). Mikor a széles, könnyen járható lépcsőkön felhaladtam, ünnepélyes meghatódottság dobogtatta szívemet. Mi ugyan nem az ősi, pogány fel! légvárba vezető lépcsőn mentünk ! fel, — mely a Forum felől vezetett | - hanem a domb másik oldalán, a I keresztény Róma felé tekintő feljá- ‘ raton. j Délszaki növények zöldje szegélyezi, melyeknek pompázó lombjai alatt, baloldalon, elzárt ketrecben, egy farkaspár türelmetlenkedett. 1 Romulus és Remus ismert legendá- | jának emlékére tartják őket. Úgy- ] szintén egy másik zárkában egy , sas szomorkodott, ez meg a légiók jel- ! vényének emlékeztetője. (Befelé mosolyogtam a hálacselekedet követ- i kezetlenségén: hálából ketrecben, I rabul tartani a szabadság két ra- I jongóját, a farkast és a sast. Ennyi : logikátlanságra is csak az emberi I okosság képes. Emberi hála! Van-e ennél a világon beszédesebb tanü- jele ?) A lépcső tetején is találunk ősi, lófékező szobrokat. Majd egyszerre minden figyelmünk a Lateránból idekerült szép lovasszoboré, mely a tér elejét díszíti. A nagy, koronás filozófusé, Marcus Aurelius császáré, mely az egyetlen ilynemű emlékmű a pogánykorból. Ez is tévedésnek köszönheti fennmaradását. Ugyanis a nép Nagy Konstantin szobrának hitte, csak ez mentette meg. E kis tér, melyen e szobor áll, a már oly sokat magasztalt Michelengelo tervei után készült, melyről azt tartják, hogy kicsiségében is, ez a világ legszebb tere. Kétségtelenül pompás, a bárom épület művészi ízlésre vallanak, de nekem, a velencei Márk-teret, — melyet Nagy Napoleon igen találóan „a világ szalonjának“ nevezett, mely fölé szerinte nem borulhatna méltóbb menyezet- a csillagos égnél, — mint a térbeli szépség utólérhetetlenjét, — semmi sem múlhatja fölül. Olyan égető vágy fogott el, hogy menten minden másvalakihez, uti- társakhoz való függéstől, kedvemre bámészkodhatnék, merenghetnék, ide-oda tipegve ácsoroghatnék, úgyszólván, a megúnásig lebzselhetnék magamban. Alattam, a szabin hegyek öléből lecsúszott lihegő, lüktető, viruló Róma aeterna, — a közel kétezeréves, Bernini angyalszobraitól szinte libegő Sanct Angeló hid alatt, keskeny ágyában zölden, lustán kígyózó, titokzatos kincseket rejtő Tiberis. Majd hirtelen, mintha a veszprémi zárda lombos kertjének árnyékos, szil vafásában* lennék, hol mint gyereklány, lázasra pirult arccal, boldog büszkeséggel feleltem a vizsga előtti hetek szabadban tartott történelemóráján a capito- leumi libákkal kapcsolatos leckét. Társnőim irigy pillantásai kóvályognak körülöttem, mert a kedvenc témát én csíphettem el. Hallom a saját hangom bátor csengését, amint a nagyon tetsző és nagyon de nagyon tudott szöveget mondom: Kr. e. 390-ben a gallok megtámadták a fiatal római államot, ostrom alá véve Rómát. Éjszakának idején egy csapat gall harcos megmászta a capitoleumi sziklát, melynek tetején Juno istenasszony temploma állott. Az őrök nem vették észre, de az istennőnek szentelt libák meghallván a fegyverek csörgését, ijedten gágogni kezdtek. A fellegvárban levők erre észbekaptak és visszaverték a támadást. Az államot megmentő libákat szent állatoknak tartották attól fogva a pogány Rómában. A mater szürkészöld szeme helyeslést mondón iehúnyódott s most midőn én valóban a Capitoleum magaslatán állva, visszagondolok rá, már évek óta az ősök világosság fényébe tekintget. (Folyt. köv.)
