Egri Népujság - napilap 1922/2

1922-08-24 / 191. szám

Ära 5 korona

Eger, 1922, augusztus 24. csütörtök. XXXIX. évf. 191. sz.

Előfizetési dijak postai szállítással

Egész ésfélévi előfizetést nem fogadunk el. Negged évre 350 K. — Egg hóra 120 K.

POLITIKAI NAPILAP.

Felelős szerkesztőt BREZNM IMRE.

agy sflwmwMMfli

Szerkesztőség: Eger, Líceum. Kiadóhivatal: Líceumi nyomda. Telefon szám 11.

A kisgazda-társadalom az egyenlő adózást kívánja.

— A nemzetgyűlés ülése. —

Budapest. MTI. A nemzetgyűlés mai ülését egynegyed 11 órakor nyitotta meg Szcitovszky Béla elnök. Bemutatja az országos gazdagyűlésnek Ozettler Jenő által benyújtott kérvényét a földadóról szóló törvényjavaslat módosítása tárgyában. A kérvényt a Ház asztalára teszi le. Bemutatja a miniszterelnök átiratát a rotációs sajtóról szőlő rendeletek korlátozása tárgyában.

Interpellációk.

Az indítvány-könyvben Szeder Ferenc jegyzett be indítványt a közmunkák sürgős megindítása tárgyában. Minthogy azonban az indítványt írásban nem adta be az elnökséghez, a bejegyzett indítvány tárgytalan. Azután az interpellációs könyvet olvassák fel: Homonnay Tivadar a

hajómunkásokuak az ellátatlanok kataszterébe való felvétele tárgyában interpellált. Kiss Menyhért a forradalmak előidézésében bűnös sajtók felelősségre vonása ős a Színházművészeti Tanács lemondása, továbbá a Nemzeti Színház igazgatójának kinevezése tárgyában. Haller István a gyermekvédelem és a Prónai-Göinbös problémája ügyében, Rottenstein Mór az újságok terjedelmének korlátozása tárgyában. Pájer Károly a salgótarjáni sztrájk tárgyában interpellált. Förster Elek a rendkívüli időben szárazság okozta takar mányhiányt, Nagy Ernő a tarpai választókerületben történt visszaéléseket, Drőzdy Győző a Klub kávéház gyilkosait tette szóvá. Interpellációt jegyzett be még Giesswein Sándor, Györfylmre, Eöri Szabó Dezső, és Győző Kneller. Az interpellációkra 1 órakor tértek át. Napirend szerint következik az adójavaslat általános vitájának folytatása.

Az első felszólaló Szijj Bálint: Kijelenti mindenekelőtt, hogy a kisgazda-társadalom nem akarja az adóterhet áthárítani, C3ak egyenlő adózást kíván. Foglalkozik Dénes István tegnapi beszédével. Dénes István azt mondotta, hogy az adóemelés nem jelent terhet a kisgazda-társadalom számára, mert áthárítja. Azt most hallja először, ha az adőáíhárításről van sző, az csak a kisgazda-társadalom rovására történhetik. A kisgazda-társadalom múltjával foglalkozva, részletesen vázolja a kisgazda társadalomra ma is háramló súlyos terheket. Szóváteszi a kataszter tiszta jövedelme alapján a nagybirtokos és a kisbirtokos közt fennálló adózási különbséget. A kataszteri tiszta jövedelem után a nagybirtok egy koronát, a bisbir- tok három koronát fizet, a felemelt adóban tehát a kataszter tiszta jövedelme után háromszor annyi adót fizet a kis birtok, mint a nagybirtok. Ez a különbség szembeszökően igazságtalan.

A büszke császárváros

ős vele egész Ausztria idegesen és szívszorongva kíséri kancellárját prágai, berlini útján.Idegesen és szívszorongva : mert immár tarthatatlan az élet a szőttépett, belső válságoktól agyonnyomorított Ausztriában. A Ringsken, hol papirosbankókkal játszik az Alpesek szele, a munkanélküliek ezrei üvöltőnek kenyér után. Mert megbénult az ipar, a kereskedelem, a közgazdasági élet minden ága, a megélhetés frontja ellen vezetett hatalmas offenziva diadala folytán.

Ausztria kororánya minden belső eszközt kimerített már a helyzet megmentésére. Nem sikerült. Egy maradt még: a függetlenség, az önálló állami élet föláldozása. Nagyon drága orvosság ez, de — a haldokló Ausztria orvosai szerint — biztos. Ennek a reményében felejtenek most ezek az «orvosok» mindent: a fényt, a pompát, a nagyhatalmi érzés minden velejáróját, mely évtizedeken keresztül szinte beidegződött a jó bécsiek minden sejtjébe. Felejtik a históriát, amelynek lapjai a büszke, a boldog Ausztria hatalmáról, erejéről, tekintélyéről, a monarchia másik részének gyűlöletéről, elnyomásáról regélnek . . . csakhogy életet, erőt adó kenyerük legyen.

Irtózatos tragédia ez, melyhez alig van fogható a világ históriájában.

Mégis, hogy jutott el idáig ez a szerencsétlen ország ?

Könnyű erre megfelelni. A vesztett háború, a békeszerződés kegyetlensége, a gazdasági lezüllés, a nyomorúság akármilyen rettenetes okok is, mégis csak kismiskák a tulaj dónk épeni okhoz. Ez pedig nem más, mint az, hogy a háború után Ausztria népében nem támadt föl az élni- akarás, mert nem volt benne nemzeti érzés, nemzeti öntudat.

Ez erények hiánya ásta meg Ausztria sírját, mely megdöbbent bennünket, da nem sújt le. Mert tanulhattak volna tőlünk együttélésünk folyamán. Hisz’ any- nyiszor láthatták erőfeszítéseinket, mit nemzeti őrzésünkért, nemzeti öntudatunkért folytattunk éppen — az osztrák zsarnokság ellen. Legelemibb kötelességükről is megfeledkezve, sohasem tisztelték leg Bzentebb erényeinket, sőt gúnyt űztek abból, mert rosszakarstúan összetévesztették nemzeti ideáljaink követését a hűtlenséggel és a lázadással.

Azonban tanulsággal is szolgál a háború legyőzötteinek Ausztria tragédiája.

így nekünk is. Nyissuk is ki szemünket, fülünket, hogy Ausztria bukásával kapcsolatban, a méhében nagy eseményeket rejtő jövőben a látónál is látőbb szemmel láthassunk s a hallónál is hallóbb füllel hallhassunk !

John Fenton

amerikai felszentelt pap, akivel szerencsés véletlen hozott össze Budapesten.

A képviíelőház fölséges épületét szemlélte a washingtoni kát. egyetem derék rektora, amikor közel értem hozzá. Megszólított. Barátságosan kérdezte, vájjon ez-e a parlament, ez a nagyszerű, elbájoló épület?

— De hol vannak az önök szegényei? Itt mindenütt jólét, fényűzés, forgalom, élet van.

— Uram! A szegénységet ne üt keresse, a parlament körül. A szegény nép, a szegény gyermekek, az elzüllöttek a külvárosokban, a gyártelepek környékén vannak, ott sokat, nagyon sokat talál.

— Mi a programmja?

— Budapestről Belgrádba megyek, onnan Konstantinápolyba, Szicíliába, Olaszországba, Párisba és haza. A templomok, a hitélet, az egyházi történet emlékei, amelynek tanára vagyok, érdekelnek. Megnéztem több templomot, láttam az ajta- toskodó közönséget.

Ezután sietve mentünk dollárokat

váltani. A börze előtt rendőrök, akik csak tőzsdetagokat bocsátanak be. A Devizaközponthoz sietünk. Itt sok tanácsot adnak, megmondják a dollár árfolyamát: 1610. Rohanunk az egyik bankba. Sok ki- magyarázás után nem válthatunk dollárt. John Fenton kezdi veszíteni türelmét. Az egész városban nem tudja pénzét becserélni. Már sok váltőüzleten kopogtattunk, végre a Magyar Kereskedelmi beváltja a két darab 10 dollárost, ős 28 ezer koronát fizet ért9.

Kutatjuk a jugoszláv követséget, hogy Belgrádba utazhassák. Nem adnak felvilágosítást. «Nem tudjuk!» — volt a banális felelet. Felütjük.a Telefon könyvet. A Honvéd utcába utasít. A Hungária portása azt mondja, hogy a Vörös Pálné utca 18. sz. alatt van. Oda kocsizunk. Találunk kisszerű, falura emlékeztető patikát, ódon, ütött-kopoít házat. A hélyzet gyanús. Megkérdezzük a patikust. A jugoszláv követség se ebben a házban, se a környéken nincs, ügy tudja, hogy az Andrássy-uton van. Már 1 óra eimult. A követségen csak 2 óráig van hivatal. John Fenton alig bír magán uralkodni. Búcsút veszek tőle; vág-