Egri Népujság - napilap 1921/2
1921-09-08 / 203. szám
jSiőftsetési dijak postai szállításán Sgész és félévi előfizetést nem fogadtuk el. ] évre 110 K, -- Bga hóra 40 K. — POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: BREZNÄY IMRE. Szerkesztőségi Eger, Liccnta. Kiadóhivatal i Líceumi ugornál Tslefea ssára IS, Fegyverre! Nyugatmagyarország népe! *) Zúgjon a fergeteg, sújtson le a villám s boruljon hát vérbe dobra ütött hazánk! Legyen immár vége a rimánko- dásnak, ne kolduljuk tovább is azt, ami a mienk, ne csókoljuk a port hitvány rablók lábanyomán gyalázattal, mikor a kezünkbe fegyvert ragadhatunk ! Már meg is markoltuk ! Békés falvaikban hallik már a puskák ropogása, csorog már a vér az ősi rögökre, hullaszagra szálló rút dögkeselyűknek gyáva jajgatása tölti be a léget! Szaladnak a rablók, mert nem vagyunk hullák, hazudott a világ, s aki azt hirdette, hogy mi már nem élünk, hogy már sírba tettek, hogy a hiéna-nép jöhet már a koncra, halotti torunkra. Nem haltunk meg és nem fogunk meghalni soha, mert nem vagyunk gyávák, nem vagyunk hitványak, akik buta öngyilkosként csak azért dobják el drága életüket, mert kétségbeesetten félnek a haláltól. ran, megfordulás nélkül, harcolunk azzal a hittel, hogy ebben a harcban mindent megtartunk, amit harc nélkül elvesztettünk volna. Harcolunk, mert drága szép hazánknak, ezeréves Magyarországunknak nem tudunk soha Isten-veledet mondani, nem tudjuk az apánk sírját a temetővel együtt idegen földbe átültetni, nem tudunk kibontakozni forró testvéri ölelésből, nem tudjuk elfelejteni a Hymnust, nem tudjuk kitépni az egész szivünket mint egy rongydarabot, nem tudunk mi soha de soha mások: csak magyarok lenni! Riadjon hát a riadó, verje fel a világot a csatazaj és bámulják meg jövő évszázadok, hogy mit tesznek azok, akik a temetésükön feltámadtak. Ezt üzenjük most minden népeknek Nyugatmagyarországról mi: Nyugatmagyarországi magyar, német és horvát magyarok. Ä káromkodás ellen. Eger, 1921. szept. 7. Egyik tiszamenti protestáns egyház- kerület papjai, tanítói, kántorai és más elöljárósági tagjai gyűlést tartottak a minap. E gyűlésen sok más igen fontos és érdemes határozat mellett azt is kimondották, hogy sürgetik a nemzetgyűlést: hozzon törvényt a káromkodás ellen. Mit jelent ez ? Azt, hogy a szinma- gyar nép e vezetői törvényes büntetéssel akarják sujtatni a káromkodókat. Úgy látszik, hogy az iskola és templom, a katedra és szószék, a tanító és pap hiába hirdetik: a káromkodás bűn, erkölcstelen, lélekrontó, rút szokás. És ez ellen szép szóval mit sem lehet tenni; tanáccsal, rábeszéléssel nem lehet megakadályozni, sőt még csökkenteni is aligha — a káromkodást. A világért sem akarunk e helyen ájtatoskodni, szenteskedni, de — őszinte örömmel üdvözöljük ezt a határozatot. Valóban szükség lenne már nálunk olyan kemény törvényszakaszokra, amelyek szigorúan sújtanák az istenkáromló- kat. Hiszen szerte az országban majdnem több káromkodó szó hangzik el, mint imádság. Különösen a háború óta lett nagy divat, jóllehet azelőtt is lépten-nyo- mon botránkoztatta a jóérzésü ember fülét a legdurvább káromkodás. Sajnos, e tekintetben nem kivétel a mi városunk, a mi vidékünk sem. Különösen az egyébként józan felfogású földmíves osztálynál és az ipari munkásság körében harapózott el ez az átkos szokás, melynek pedig semmi értelme, semmi célja nincs. A magyar ember káromkodik: ha nincs ínyére valami; ha valamely dolga •) Ezt a lángoló kiáltványt Derszíb Károly, polgári iskolai igazgató bocsátotta az Egri Nép újság rendelkezésére, aki Sopronból nem rég jött haza. (Szerk.) Mi élni akarunk! Ezért fogtunk fegyvert s vesszen el mindenki, pusztuljon el harcban, ki az életünket el akarta venni képzelt óriások háta mögé bújva, gyáván meglapulva! Nyugatmagyarországi Testvérek! Nem vagyunk egyedül, akik jóban rosszban soha el nem hagytak, akik a rabságból mindig kiváltottak, lobogó haraggal mint az Úristennek, a Magyar Istennek sújtó ostorai, segítségre jöttek. Mögöttünk a csonka haza minden felébredt magyarja! Megüzentük nekik mind ott élünk, magyarok, horvátok, vendek s mi, magyarnémetek, hogy rongy az a papir, amelyen eladtak, hogy a mi szívünknek egyetlen érzése, a mi lelkűnknek egy gondolata nincs abba beleírva. Megüzentük nekik ordító szavunkkal, hogy soha nem leszünk más haza fiai, csak Magyarországé. A pusztulás, romlás most is Ausztria felől közeledett hozzánk mint annyiszor a múltban. A régi kapzsiság rabló étvágyával megint Ausztria, megint ez a kitartott becstelen zsaroló, ez az örök fosztogató akart lecsapni ránk. Gyalázatos rút hálátlansággal elfelejtette a múltat, melyben az utólsó betevő falatját is a magyar föld adta, amelyben vad gyilkos hordák ellen a magyar kari védte s magyar vér folyt érte. Undok kapzsiságában elfelejtett mindent s a legelső alkalommal, mint egy haramiabanda rohant meg bennünket, hogy ezt a szerencsétlen ezer sebből vérző hazát megrabolják. Nem leszünk osztrák szolgák! Nem fekszünk a sírba! A kommunista zsiványok, a vörös gazemberek rongyos «hadserege» hódítani akart. A csavargók, csirkefogók, a bécsi városliget éhes apacsai, hintáslegényei mi belőlünk akartak jóllakni. A büszke magyar zászló alá oda sereglettek a mi fiaink is, odaállott Nyugat- magyarország népe, hogy megvédelmezze az ősöktől dicsőségben reá hagyott földet és a maga boldogságát. Úgy nő a mi fegyveres seregünk, amint a haragos keserűségünk nőtt a béke- szerződésnek arra a rettenetesen szégyen-, letes és őrülten buta parancsára, hogy ezután osztrák szolgák leszünk. Nem leszünk! Eddig csak odakiáltottuk a világ fülébe, eddig azt reméltük, meg fogják hallani, hogy mi mindnyájan magyarok vagyunk, de hogy nem hallották meg és hogy mégis reánk szabadították ezt a rablókaravánt, hát most elhallgatunk a szóval, a panaszkodással a gyáva kér- leléssel, elhallgatunk, mert beszél helyettünk a fegyver! Az a fegyver, amit gyáván kicsavarni kezünkből többé nem engedünk, mert tudjuk, mert látjuk, hogy ettől a gyáva ellenségtől meg tudjuk védeni magunkat és azt is tudjuk, hogy ez a gyáva népség lenne a legbátrabb zsarnok, a legkönyörtelenebb kényur, ha meghódolnánk nekik. Nem fekszünk a sírba! A szótrugott ravatalt újból összeróni sohasem engedjük ! Nem nézzük tétlenül, mint hozza felénk türelmünk a halált, megvívjuk a harcot, ami életet hoz! Keni tttdunH mi másol; csal; magyaron lenni! Nyugatmagyarország népe ! A kibontott zászló diadalra lobog, a hiénafalka esze nélkül szalad, oszló hulla helyett elevenre talált, üres szekerein rablózsákmány helyett halottait hordja. Nem tapossa már a magyar haza földjét s ha mégegyszer rálépne, belehull a sírba, amibe minket akart eltemetni! Nem hagyjuk magunkat és nem bir velünk senki! Kettentő erő az, mely az életéért harcol. Mi azért harcolunk! Harcolunk bát-
