Egri Népujság - napilap 1920

1920-01-11 / 8. szám

KKV1I. éviolgam 8. szám. iiflex 1920. janiid» 11. tasámnp Előfizetési dijak: Egész évre 120 B. — Fél évre 60 K. — Mean ed évre 30 fL — Egg hóra 10 K. — Egy szám ára <0 fillér. POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: Barsij Károly dr. Szerkesztőség: Eger, Líceum. Kiadóhivatal: Líceumi nyomda. Telefon szám li. A sastollas vitézekhez. Irta: Dr. Tordai Ányos. Eger városának ma adódik alkalom J arra, hogy köszöntse Horthy fiait. Mikor j a nagy éjtszaka után derengeni kezdett, «kor fölöttünk is meghasadt az égbolt s a hadak utján elérkeztek hozzánk Csaba vitézei, nagy meglepetésünkben csak örül­ni tudtunk, de nem adhattunk hangot örö- ■arilnknek. Azóta minden becsületes egri ember érezte, hogy adós maradt s a mai nap mindenki hódoló örömmel siet a sze­retet, a hala adóját leróni. Mert nagy okunk van nekünk, egri­eknek is nemzeti hadseregünk fölszentelt zászlaja előtt leborulni, midőn végre lel­kink fölszabadult a nyolc hónapig tartott vámpirnyomás alól. Két durva kéz verte a gyilkos tört Eger városának szivébe s egyik seb fájdalmasabb volt a má stknál. A diktatúra kirabolta lelkünket és zse­bünket, a porba, piszokba vágott mind­nyájunkat, aztán jött a szabaditó, de nem hogy fölemelt volna, undok bocskorával végigtiporta vonagló testünket. Emlékezem . . . Vakon bizakodó hit­tel, ifjonti lelkesedéssel hirdettem a há­ború közepén az uj március jövetelét, a mely majd elhomályosítja a régi márcins idusának ragyogását, amikor majd a ma­gyar dicsőség, a turul madár győzelmes szárnyain röpül a magasságok felé! O hogyan tudtunk bízni, hogyan tndtunk remélni mindannyian ? De jött a novemberi köd . . . Vae victis . . .Ránk borult a legyőzőitek fekete éjtszakája. És jött az uj március is. 0, de nem az én kedves turul madaram hozta azt. Vérben- forgó szemű, ' marcona martalóc törte ránk az ajtót, fején frigiai sipka, egyik kezében tolvaj kulcs, a másikban bomba— gránát. Szerettem volna rémületes fájdal­mamban fölkiáltani Bánk bánnal: Nem ezt akartam én, nem ezt! De megfagyott ajkunkon a szó, hogy megáradjon sze­münkben a könny, mikor elprédálták java- vainkat, bemocskolták ideáljainkat, mikor a terror szöges csizmájával tomboltak fe­lettünk, mikor megalázták főpapunkat, meggyalázták legjobbjainkat, gonosztevők­ként elhurcolták büszkeségeinket, és síró szemünkből durva öklükkel akarták kitö­rülni könnyeinket. Üdvözöllek most benneteket, sastol­las vitézek, meggyötört lelkünk újraéledt szózatos szavával, mert ti vagytok a mi bizodalmunk erős oszlopa, hogy nem tá­madhat többé magyar a magyarra, test­vér a testvérre, hogy nem támadhat többé bűn az erényre, lázadás a törvényre, go­nosz tudatlanság a fáradságos munka gyümölcseire. Hisszük és valljuk, hogy a magyar égről előttetek örökre lefutott az ötágú csillag, hogy háromszinü szent zásziaitok előtt rongyos cafattá tépődött a vörös lobogó! Aztán . . . ó hogy vártuk őket! Nem remegtünk a puskaropogástól, nem retten­tett az ágyú dörgése, mikor a szom­szédból hallatszott, nem, mikor határaink­ban csattogott, nem mikor utcáinkon sivi- tottak a golyók. Hisz a felmentő jön, hisz a szabaditó közeleg. És jött a büszke győző, az éhes szabaditó. Pedig mily vigasztalóan hangzottak első szavai: »Nem pusztítani, nem hódítani jöttünk, csak mint jó szomszédok, a szomszéd tü- zét eloltani!« Adtál Uram esőt, de nincs köszönet benne. A győzők dölyfe az ar- ) cukon, a butaság gőgje • szemükben, a ' kultúra majmolása egész lényükön! Ha- j mar jelszót változtattak s nem tagadták immár igazi céljukat. Másoknak bűnét ránk kenve hangoztatták, hogy a kölcsönt visszafizetni jöttek! És e sokat szenve­dett városnak vissza is fizették! Elvitték : öszekuporgatott, rejtegetett pénzünket, ki- j rabolták amúgy is kongó tárházainkat, felprédálták szőlleinket, feltörték pincé­inket, megdézsmálták minden javunkat. Nem gyógyították, hanem koldustarisz­nyát akasztottak sebes vállainkra. Manet alta mente repostum : nem fogjuk elfe­ledni a tűzoltók szívességét! Üdvözöllek ismét benneteket, sastol­las vitézek, akiknek csak puszta láttára megtorpant a Dunántúlon a bocskoros oláh s gyorsabb tempóban, mint most még nek­tek szabad mennetek, futott át a Tiszán ho­mokon épült uj országa felé! Ismét csak ti vagytok a mi hitünk erős várai, hogy kemény karotok megtorolja a báránybőrbe bujt farkasok gonoszságait, bízva bizuok benne: utoléritek ti még a gálád, hazug tűzoltó mócokat! De emelkedjünk felül saját szenve déseinken és egyesítsük örömünket megté­pázott, raegnyesegetett, de nyomorúságai­ban is édes magyar hazánk örömével, öt keserves esztendőnek annyi sok kába re­ménye, szomorú csalódása után, nem, töb­bet kell mondanom: öt évtizednek annyi szócsatája, a nemzet legjobbjainak annyi küzdelme után; még ez is kevés: majd­nem ötszáz esztendő véres, viharos törté­nete után nem volt a magyar nemzetnek boldogabb, ragyogóbb, biztatóbb napja ál­nál, melyen a sastollas vitézek megszülettek melyei a századok álma, évtizedek küz­delme, a háborús évek büszke ábrándja: a magyar nemzeti hadsereg valósággá vált r Ebbe a gondolatba kell belekapcsolódnuik mert csak így tudjuk megérteni, méltá­nyolni ennek a napnak jelentőségét, mi­kor e hadsereget először ünnepeljük. Magyar nemzeti hadsereg! Elfárad a képzelet, mig felkutathat a múltak tenge­rében. Gyilkos, Véres, küzdelmes százado­kat kell átugornunk, mig rátalálunk. De ha megtaláltuk, mint üstökös a sötét égen világit elénk történetünk mélységéből és ragyogó csillagokként sugároznák mel­lette a legdicsőbb honfitettek Klió lapjai­ról. «Derengő lelkem előtt lobogós köp­jük és harcok acéli szegdelik a levegőt Látom, elől kacagányos apák s heves ifjn leventék száguldó lovakon mint törnek halni vagy élni. Zászlódat látom, Bales*, s szemem árja megindul.» Aztán ott ap­rítja a testre-lélekre legnagyobb magyar vitéz a tarfejü kunokat Cserhalomnál. Ott küzdenek Kun László katonái Habsburg? Rudolf oldalán a morva mezőkön és hajh. segítenek erős fészket rakni a hűtlen-go­nosz kétfejű madárnak. Ott ragyognak Nagy Lajosnak gyönyörű bandériumai s viszik a magyar erő hatalmát négy ten­ger partja felé. Ott táncoltatja lovát a legigazságosabb magyar király a fekete­sereg élén s ott küzd a haldokló oroszlá* keresztes csapatja a fölkelő holddal Nán­dorfehérvár ormain. És aztán Mohácsnál odaveszett a ki­rály, odaveszett az ország, odaveszett a magyar hadsereg. «Hajh, ezt visszavonás okozá mind s

Next

/
Oldalképek
Tartalom