Egri Vörös Ujság / Egri Munkás / Egri Népujság - napilap 1919/2
1919-11-10 / 79. szám
Előfizetési dijak: Egész évre 80 E. — Fel évre 40 K. — Negyed évre 20 K. — Egg hóra 8 K. — Egg szám ára 30 fillér. POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: Barsy Károly dr. Szerkesztőség: Eger, Líceum. Kiadóhivatal: Líceumi nyomda. Telefon szám 11. LEGÚJABB HÍREK. (Lugano.) A «Corriere della Sera» jelenti Párisból, hogy az amerikai békedelegáció nagy erőfeszítéseket tesz, hogy a békekonferencia december 10-re befejezze munkáját. Egyelőre a békekonferencia a magyar kérdéssel foglalkozik Sir George Clark jelentései alapján. (Budapest.) A pártokkal való megegyezés folyamatban van s amennyiben sikerre vezet, az entente képviselője elismeri a kormányt és átnyújtja neki a béketárgyalásokra való meghívást. A kormány pedig, amelynek szabad mozgását biztosítani fogják, haladéktalanul kiirja a nemzetgyűlési választásokat. (Budapest.) Magyarország bécsi követe Gratz Gusztáv lett. Gratz az osztrák gazdasági viszonyoknak egyik alapos ismerője. (Washington.) A legfelsőbb tanács véglegesen elhatározta, hogy az adriai kérdést és az orosz kérdést nem a mostani békekonferencián intézi el, hanem az egyes hatalmaknak egymással folytatott tárgyalásai utján. (MTI.) (Bécs) A berlini Deutsche Tageszeitung varsói tudósítójának jelentései szerint az orosz szovjetkormány fegyverszünet megkötését kéri. A zürichi Mittagspost közli, hogy Kamenev népbiztos Moszkvában a szovjet ülésén kijelentette, hogy az orosz kommunisták minden áron kívánják a békét. Elsőben is a Keleti-tenger mentén levő köztársaságokkal akarják a békét megkötni. Az orosz lapokból kiderül, hogy Moszkvában amerikai békeközvetitők tartózkodnak.» (Prága). A nemzetgyűlés a napokban tárgyalta a külügyi hivatal jelentését a békeszerződés ratifikálására vonatkozólag. A békekonferencia által megállapított határokkal nincsennek megelégedve. Az uj határok a cseheknek sem stratégiai sem gazdasági szempontból nem kielégítők. A tescheni kéi'dés pedig egyenesen katasztrofális reájuk nézve. (Budapest). Rubinek földmívelésügyi miniszter a kormány birtokpolitikájáról a következőket mondotta: tavasszal megkezdjük a földosztást, az uj birtokpolitika , alapja, hogy minden földmíves ott jusson földhöz ahol lakik és csak azon földmíves kapjon földet, aki kellő szakértelemmel is rendelkezik annak megművelésére. Ingyenföld nem lesz. 1919. május 12. Irta: Breznag Imre (Vége.) Háromnegyed kettő lehetett, mikor sorakoztattak 8 12—14 szuronyos csendőr között párosával megindultunk, de hogy hová visznek, azt nem tudtuk. A hangulat nem mindennapi volt. Az ágyúk még mindig szóltak s a város minden pontjáról hallatszott puskalövés. Némán mentünk bizonytalan sorsunk elé s jól esett az itt-ott összeverődött, meg az ablakokból integető lakosság résztvevő magatartása. Láthatták, hogy a megrendült nézők közül, igen sok elővette a zsebkendőjét. Sírtak, . . . különösen a nők. Mindnyájunkat csak egy gondolat foglalkoztatott: hogyan adjuk tudtul családjainknak, hogy visznek. Enyéimhez, (ma is hálás vagyok érte) Meiszner Imre barátom futott el, hogy tudassa őket: jöjjenek búcsúzni . . . Két óra után értünk az állomásra, ahová éppen akkor hozták Kánitz Gyula dr.-t. Egyenesen Szólátról, ahová kimentek érte, mivel itthon nem találták. Egy nem épen kétes tisztaságú marha- száliitő kocsiban helyeztek el. Minden jel arra mutatott, hogy valamikor lovakat is szállitoltak benne, de kisöpörni elfelejtették. Két lócát betettek az őröknek, mi pedig válogathattunk, hogy hová telepszünk a szeméten. Eleinte bizony húzódoztunk tőle, de — tekintettel arra, hogy tíz órát töltöttünk ebben a szemetes kocsiban — bizony ráfanyalodtunk a szemétdombra, akárcsak a bibliai Jób. Hogy pedig a hasonlat még találóbb legyen, nekünk is kellett — vakaródznunk. Közben óriási zápor zuhogott s ebben az Ítélet-időben búcsúztak tőlünk kedveseink, akik egymásután érkeztek a szomorú találkozóra. Kánitz Gyula dr. hozatott egy kupát víznek, az én lányom pedig gyertyáért futkosott, hogy éjjelre ne maradjunk sötétben. Egy vasúti tiszt adott neki egy jókora darab gyertyát, egy ismeretlen úr pedig — nagy dolog abban az időben — egy egész doboz gyújtót. Az Isten áldja meg őket. Most már volt »mindenünk« s félháromkor elrobogott velünk a vonat egy — kilométernyire. Akkor megállóit és meg sem mozdúlt este félnyolcig. Várakozás közben tudtuk^ meg, hogy érsekünk is a vonaton van. ót zárt kocsiban és kerülő utakon még előbb hurcolták az állomásra, mint minket. Kronberger József érseki titkár hozta le számára egy kis utazótáskában a legszükségesebbeket. E várakozás öt órája alatt a menekülő vörös csapatokat néztük a kocsi keskeny, rácsos ablakán. Közben egymásután jöttek az egri szereplő kommunisták és dresiná- kon állandóan hurcolkodtak. Lisztet, cukrot, bödönökben zsírt, ruhakosárral szappant; majd írógépeket, ruhaneműt stb. Szóval, — katonai nyelven, mondva, — «ürítették a várost.« Ránk nézve egy cseppet sem volt biztató ez a jelenség. Hiszen ha bevonúl- nak a csehek s egy pár otthonn maradt kommunistával statárialiter végeznek: mi sem látjuk többet Dobó városát, az bizonyos. Éppen ezért az arcokon harag, keserűség, düh, aggodalom, félelem vagy fatalista nyugalom látszott. Kinek-kinek a vérmérséklete szerint. Élénken emlékszem a saját lelkiállapotomra. Csodálatos nyugodt voltam s leg- többnyire olyan érzéssel, mintha messziről nézném az egészet, még pedig magamra vonatkozóan érdektelenül. Lelkem többet foglalkozott a környezetemben levőkkel és családommal, őket sajnáltam; magamat nem. Mind jobban beleedződött a lelkembe Shakespeare: «A mór megtette kötelességét; a mór mehet.« Egy volt, ami aggasztott: a Markó- utcai fogház. Tudtam, hogy minden egri túszt egy-egy rablóval, gyilkossal, okirat,- hamisítóval zártak össze. Tudtam, hogy nagy piszok, szenny van benne. Hallottam, hogy a moslékszerű leves után holmi festett arcú, feslett erkölcsű és szemmel láthatóan vérbajos «elvtársnők« puszta kézzel adagolják a tésztát... Ez a gondolat undorral töltött el. Ettől igazán féltem. Félnyolc tájban megmozdúlt a vonat és visszatolatott az egri állomásra, hol tölkapcsolt minden lokomotivot, kocsit, dresinát és teljes pusztaságban hagytuk a síneket. Valószínűen azért, hogy az esetleg bevonuló cseheknek semmi alkalmatosságuk ne legyen az üldözésre. Ismét Kistálya és Eger között állottunk a nyílt pályán körülbelül féltízig, amikor is gyors tempóban lehajtattunk Makiáron túl s ott állottunk meg, szintén a nyílt pályán. Úgy látszik, Füzesabonyba *e mertek bemenni. Ott két órát töltöttünk. Gyönyörű tavaszi est volt. A délutáni kiadós eső után lélegzett a föld, a hold felhők között bujkált. Engedélyt kaptam, hogy elgémberedett lábaim pihentetésére sétáljak a kocsi mellett. Persze egy fegyveres csendőr — különben állandóan igen udvariasak hozzánk — szintén leszállóit. Alig hiszem azonban, hogy őt is a poeti- kus est vonzotta volna! Itt ejtette módját Sümeghy Béla, de- tektív-főnök, akire mindnyájunknak hálával kell emlékeznünk, hogy engem (s általam mindnyájunkat) megnyugtasson: nem megyünk tovább, hanem valószínűen Füzesabonyban várjuk meg a fejleményeket. Ott szállott fel a kocsinkba egy állig fölfegyverzett úr is, aki nagy hangon beszélgetett a csendőrökkel s hatalmának tudatában fölényesen nézegetett szét. Megtudtam, hogy Gombos Adolf elvtárs, akit különben szörnyű rossz verseiről már az Egri Vörös Újságból ismertem. Háromnegyed tizenkettő lehetett, mikor Budapestről éppen akkor érkezett terroristák kezdtek járkálni vonatunk mellett s erős hangon helyezték kilátásba, hogy egy párat közülünk felkötnek Füzesabonyban. «Legalább lesz egy kis mulatságunk« — mondották kaoagva. Ez ismét aggasztani kezdte az idegesebbeket s bizonyára keserű mosolyt csalt a fatalisták ajakára. Körülbelül éjfél volt, mire beértünk a kivilágított állomásra . . . Május 13-dikáról majd legközelőbb,
