Egri Ujság - napilap 1915/1
1915-02-10 / 41. szám
EGRI ÚJSÁG 1915. febraár 10.] 3. pontosan a maguk kis dukanciájá- ért. Nem esett ez senkinek nehezére. Benne volt már a havi költségvetésbe s szinte furcsa lett volna ha elmarad. Hát elmaradni nem is maradtak el az utcai koldosuk, hauem most a háború két utolsó hónapjában veszedelmesen megszaporodtak. Szép napos délben, vagy este mikor az enyhe, szinte tavaszos időben van bőven sétáló, egész táborkar tanyázik belőlük a Liceum körül. Rongyos, piszkos kis gyerekek, legtöbb még tiz éven alul. Minden sarkon, minden beugrásnái van egy szépen a falhoz lapulva, mint valami kis fülkeszent. Szurtos, régi, patina belepte szobor, de ha közelükbe érsz egyszerre megelevenedik. Az egymásra csavart rongy tömegből egyszerre csak feléd nyúlik egy vézna fekete kéz. Érthetetlenül ősz- szefutó, mormoló szavak duruzsolnak feléd a rongykupacból, két kérő szembogár csillog rád. És ha nem vezet az ut tüstént a szivedtől a zsebedhez, megindulnak a rongyok. Most látod csak, hogy ember szorongott ott a szürke kövek között. És ahogy a következő kiugróhoz érsz már két lábonjáró rongybáb követ. Aztán három, már egész kis menet gyűl mögötted az apró eleven madárijesztőkből. Egész kórussá nő a mormolásuk. Nem szabadulhatsz tőlük. A haditervük kitűnő, kelepcébe csalnak. Száz felől nőnek ki. Elől, hátul. A föld hajtja őket mint a hirtelen nőtt burjánt. Szembe jönnek veled. Üldöznek, oldalba támadnak, átkarolnak. És nem a pénzedet sajnálod. Hanem, hogy nem tudsz mindegyiknek adni. El sem képzeled, hol veszik magukat ennyien. Vagy talán a hátulsók újra előrejönnek. Hisz mind egyformán. Ugyanazok a rongyok, ugyanazon bizonytalan szemek, ugyanaz a sunyi, meglapuló settenkedés, ugyanaz az értelmetlen rimánkodás, És ez igy megy napról- napra, sőt óráról-órára ismétlődik. Hát ez nincs rendjén. A háború nem idézett még elő sehol olyan nyomort, hogy a koldusok igy ellepjék egyszerre az utcát. A hadisegély gondoskodik mindenkiről, aki a háború következtében segedelemre szorult. A társadalom áldozat készsége is segít mindenütt a nyomorúságon fokozottabb mértékben, mint eddig. Ha tehát eddig nem volt koldus, akkor most sem a háború következtében van, hanem talán vannak élelmes vállalkozók, akik kiaknázzák ezt az előnyös konjunktúrát. Szinte ez jut az ember eszébe, ha látja a kis koldusoknak ezt a hadát. Pedig lehet, hogy van igazi nyomor, de akkor ezen máskép kell segíteni. Az illetékes városi és rendőrhatóságok vegyenek maguknak egy kis fáradtságot és tartsanak razziát ezek közt a kis koldusok közt. Igazi nyomor hajt ja-e őket az utcára alamizsnáért könyörögni. Vagy .talán nem is rossz megélhetést nyújt ez a szemfényvesztés a rongyokkal. Puhatolják ki a viszonyaikat és ha igazán segélyre szorulnak, gondoskodjanak róluk, de ha az ellenkezőről győződnek meg, akkor a legszigorúbban tiltsák el ezeket a gyermekeket a henye, naplopó és szégyenletes élettől, amely azután lassan megszokottá válik. Utolsó üzenet. Szerbiában történt. A mieink a Kolubarához értek. A folyó két oldalán dörögtek az ágyuk és A folyó völgyét betölti az ágyu- dörgés, a puskaropogás és a gépfegyverek kattogása. A zászlós ur úgy érzi, mintha a torkát fojtogatná valami. Erőt vesz magán és másra tereli a beszédet. • — Van e ennivalód, öreg? j — Nincs. — Itt van, egyél. — Odaad nekj egy konzervet, meg egy darab ke; nyeret. — Köszönöm alássan ... Mehetek ; tovább? — Mehetáz . . . — Isten áldja meg a zászlós urat. ezredeink hosszú rajvonalakban nyo múltak előre a szerbek megerősített lövőárkaik ellen. Közöttük egy inn- sbrukki népfölkelő zászlóalj, amelyet szüntelenül ritkítottak az ellenség golyói. A küzdő hadsereg mögött két-három kilométerre apró különítmények, hogy összeszedjék az elma- radozókat, betegeket és sebesülteket. Az egyik -ilyen különítmény — parancsnoka egy zászlós — megy előre ez ország utón. Amint mennek a legények, szembe jön velük egy öreg, szakálas tisztiszolga, sapkáján a tiroliak havasi gyopárja. Szemmelláthatólag össze van törve, a háta görnyedt, lassan vonszolja magát előre. Jobb kezében tisztikard, menésközben arra támaszkodik. A harctérről engedelem nélkül visszatérni nem szabad. A zászlós megállítja a tisztiszolgát: — Hová öreg? — Megyek Innsbrukkba .. . A válasz olyan hihetetlenül, szinte kalandosan hangzik lent a szerbiai hegyek között, a Kolubara előtt. — Valaki elindul a harctérről egyedül, gyalogszerrel, egyenesen Innsbrukk- nak. Különösen ez az öreg, törődött tisztiszolga, akinek a szakállábán már több a fehér szál, mint a fekete. — Olyan az egész ember, mintha hatvanat mutatna. — Hány esztendős vagy, öreg ? — Negyvenkettő! g — Mit keresel Innsbrukkban ? — A gazdám küldött oda. — Ki a gazdád ? — K kapitány, az innsbrukki népfölkelő zászlóalj j$ parancsnoka. Ott esett el abban a kis erdőben a folyó mellett. Mellette voltam, a mig meg nem halt. Ideadta a tárcáját, meg a kardját. Azt mondta, hogy a holmijait vigyem el a feleségének, a kardját meg a fiainak. Azt üzente, hogy őrizzék meg a kardját, mig felnőnek és ne felejtsék el az apjukat, akit nem látnak többé viszont. Az, öreg két nagy könycseppet törölt ki a szeméből. Azután lassan, mintha legendát mesélne, folytatta : — Zászlós ur, ha ismerte volna a gazdámat ... nem volt nála derekabb ember a világon. Akkor lettem a tisztiszolgája, mikor hadnagy volt a császárvadászoknál. Mikor most berukkoltam, ő lett a zászlóaljunk parancsnoka. Úgy örültem, mikor maga mellé vett szolgának . .. Inkább én pusztultam volna el. Az öreg tisztiszolga a hegyvidéki ember nehéz, görnyedt lépéseivel megindul nyugati irányban. Viszi gazdája utolsó üzenetét az asz- szonynak, kardját a fiának. Amint megy mendegél lehorgasztott fővel, nehéz könycseppek peregnek őszülő szakállára . . . hírek. Eger, február 9. Temetés. Minden temetésen könny szökik a szemembe, beleélem magam azok lelki világába, akik körüláliják a koporsót és kínosan fájó érzések döfik a lelkembe hegyes tőrüket. Minden temetésen csak bánat, elfakult remény, szomorúság fekete fátyla. De olyan fájdalmas temetésen még nem voltam, mint délután. Nem állt senki a koporsó körül, csak a pap, néhány katona és egy csomó kiváncsi ember. Orosz katona feküdt az egyszerű koporsóban. Oda dőltem egy levele-hullott fához és rábámultam a koporsóra. Sajnáltam az idegen föld halottját, akinek porráváiásárói nem tudnak a messze Szibéria falujában, ahol aggódva gondolnak reá, ahonnan minden sóhajuk elszáll oda a csatamező hideg lövészárkába, ahol várnak reá, a hírére és nem . . . nem tudnak róla semmit. Ki tudja mióta. Talán a nagy leszámolás prológusa óta. Nem tudnak róla és gyermekei — bizonyára vannak — hasztalan faggatják-kérdezik anyjukat, az csak könyével tud felelni. Szegény asz- szony 1 Ha tudnád, hogy férjed soha nem megy vissza abba a kis faluba, ha tudnád, hogy ezután kétszeresen verejtékes munkával kell a kenyeret keresni a magad és gyermekeid számára. Szegény aszony, akire mint nehéz szikla sulyosodott az aggódás, rettegés, sajnállak téged. Ne várj, ne várj hiába, itt fekszik férjed a mi drága földünkben, mely neked gyűlöletes, amely azonban a te férjednek csendes nyugalmat ad ép úgy, mint a mi hőseinknek, akik között álmodja örök álmát a te férjed is, idegen föld, idegen halottja. (sz. a.) — Elnökválasztás a miskolezi kereskedelmi és iparkamarában. A miskolezi kereskedelmi és ipar kamara elnöki állása megüresedett. Az üresedésben levő elnöki tisztséget választás utján fogják betölteni, a választás f. hó 11-én, csütörtökön, délelőtt 11 órakor lesz rendkívüli teljes ülés keretében. A kamara több tagja körlevelet bocsátott ki, amelyben arra kérik a kamarai tagokat, hogy Kóós Somát a kamara jelenlegi alelnökét támogassák szavazatukkal. — Katonatemetés. A harctérről sebesülten és betegen visszaérkező katonák k zül az egri helyőrségi csapatkórházban meghaltak: Miric Mane 96. gyalogezredbeli közlegény és Bállá József 67. gyalogezredbeli közlegény. Temetésük f. hó 10-én, szerdán, délután 2 órakor lesz a helyőrségi csapatkórházból. — Adjunk olvasni valót a sebesülteknek. Több ízben fordultunk már e helyen a közönséghez, hogy kórházainkban ápolt sebesülteknek juttassanak olvasni való könyveket, lapokat, amelyek otthon úgyis csak tüzbe kerülnének. Felhívásunk azonban nem talált visszhangra, mert a sebesültek közt állandó a panasz, hogy nagyon unják magukat, mert még olvasni sem tudnak, amivel pedig kellemesen eltölthetnék idejüket. Kérjük a közönséget, hogy juttasson a katonai állomásparancsnoksághoz olyan magyar és német könyveket és lapokat, amelyekre már nincs szükségük, ahonnan eljuttatják a sebesültekhez. Továbbá mivel különböző vallásu sebesültek vannak kórhazainkban, akik bizony nem hoztak magukkal imakönyvet, azt is szívesen fogadják, hogy lelki életüket is gondozhassák. — Az állomásparancsnokság köszöneté. A katonai állomásparancsnokság Csekó Gábor prépost kanonoknak, aki a sebesült katonáknak 10 drb. igen finom lábravalót ajándékozott, továbbá Schvarcz József kávéháztulajdonosnak, aki ugyancsak fehérneműt adományozott a sebesülteknek, ez utón fejezi ki köszönetét. — Egy vitéz altiszt igy sóhajt fel a lövészárokban! Istenem miért nemszereztem be magamnak a legszükségesebb hadi cikkeim, úgymint thermos, hátzsák, zseblámpa, elem, főzőedény, és spiritusz szükségleteim, mi most nélkülözhetetlen, Lusztignál Egerben b Fő-utcán, hol mindent a legjutányosabb árban kaphattam volna. Cégem nem tévesztendő össze hasonló árukat árusító cégekkel, mert nálam minden áru előbb, mielőtt forgalomba jönne, szakéríőileg megvizsgálva lesz. tüdőbetegségek gégehurut, . szamérhurut, fÄfer, *iiiiiTiW, 11 „S -P- r» I | a jß __ WC j gj&naa ttirmytófa mm. M
