Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-12-18 / 95. szám
I, évfolyam. Eger, 1894. évi deezember hó 18. 95. szám. , Szerkesztőség: Kifér, Jókai-utcza 2. szám I. em. Kéziratok hétfőn és estttör- tíkön d. u. 4 óráig fogad tati.ak el. Kéziratok nem adatnak vikaza. Kiadóhivatal: Eger, Piacz-utcza 4. szám Hirdetések hétié- és csütörtökén d. n. 4 óráig fogadtatnak el. Előfizetési ár: égés*, é re 6 frt, félévre 3 frt, negyedévre 1 fr 50 kr. Egye szám ára 6 kr. MEGJELENIK HETENKÉNT KÉTSZER: KEDDEN és PÉNTEKEN. Nyílt levél Zalár József úrhoz. Eger, dec. 10. Nem fogja zokon venni vármegyénk »aranytollú« főjegyzője és érdemes-alispánja tőlem, a helyi sajtó szerény munkásától, hogy nem tudva megnyugodni abban a közönyös részvétlenségben, melylyel egy kul- turtényező mai napság városunkban találkozik ezen közművelődési faktor megteremtése czéljából ezen az utón intézek hozzá néhány szót. Én még mindig az állandó szinház nótáját fúvóm. Es bárha sokak előtt talán már unalmassá lesz is a nótám, fúvóm tovább, mert úgy tetszik nekem, hogy ez az a dal, »mely régi bár, de mindig uj marad.« Erős a meggyőződésem, hogy Egerváros társadalmi életének minde- nikünk által vágyott átalakulása egyedül és kizárólag egy állandó szinház megteremtésével érhető el. Azt nem kell mondanom, hogy ez intelligens város társadalmi élete ma nagyon is primitiv s azt sem kell említenem, hogy a közönség soraiban fenálló válaszfalak ledöntése egy egészséges kulturális mozgalomra vár. És szerintem e kulturális mozgalom Az EGRI ÚJSÁG tárczája. Csak álom volt. ' - —A r. Egri Újság eredeti tárczája. — ÉjKl is elmúlt már, midőn Halmosy nehéz bucsuzás után, végre elhagyta a kis szalont, hol az öreg Kálnay, jó magyar szokás sze- k ás szerint, üdvös tanácsokkal ellátvá öt, útnak bocsátotta. °fd Kálnay Anikó, ki a verendáig kísérte öt, megállóit, hogy kezét nyújtva, Istenhozzádot mondjon neki. .. Ki tudja, mikor látják ismét egymást ? — Neki is rosszul esett Halmosy távozása, a hat hét alatt mindennapos találkozás után. A könnyed fővárosi modor lekötötte figyelemét és jól mulatott a selyem-ember körében. Halmosy az erősen tartott kis kézre hajolt, .•még egyszer bensőséggel megcsóko'ta s szónólkül, nehéz, szívvel távozott. ... .Pedig ha szólhatott volna szive szerint!... ,De mit mondhatna ennek a szép leánynak ? Nem volt mit keresni itt tovább. Ez a lány másnak a menyasszonya. Elvonni öt a helyes irányúéi? Nyugalmát megzavarni? Mérget csepegtetni romlatlan leikébe? Ez nem volna méltó cselekedet a Halmosy névhez I Lemondón, csüggedten távozik. Ez a boldogan eltöltött pár hét, neki nem Ígérhet semmit; elmúlt, visszahozhatlanul, mint egy szép álom. Mire újra virul majd a szép tavasz, mire kiindulási pontját egyedül csak az állandó szinházban nyerhetné, a mely egyszersmind létezésének alapfeltételét is képezi. Egyedül az állandó színházat tartom annak a központnak, a hol a foglalkozás, vallás, sőt talán képzelt rangbeli különbözőségekkel ma még egymástól messzire elválasztott közönség egymással találkozhatik. Egyedül az állandó szinházat tartom annak a kulturfaktornak, mely a közönség minden rétegét egyaránt részesíti a társadalmi élet összetartásának alapfeltételét képező — nemes szórakozásban. És mert ezek nekem erős meggyőződéseim; és mert az állandó szinház megépítésének lehetősége a mai viszonyok között erős hitem; és mert a fentiekből kitetszőleg is, (bármily merésznek tessék is ez állítás) az állandó szinházat demokratikus intézménynek tartom, egy eszköznek a demokrata társadalom megteremtésére, avagy megerősít issre: ezekért intézem jelen soraimat az aranytollu poétához, kiről tudom, hogy a magyar társadalmi élet demokratikus irányú fejlesztése és e szempontot mindenkor figyelemmel tartó kulturális képezése újra föl fogja keresni e szép virágos réteket, az az aranyos kis madár már szárnyrakel és kirepül az édes családi fészekből. Tudja, hogy nincs mit remélni. Anikó határozott, erős jellemű lány; az egyszer kimondott »igen« szót nem vés. i vissza soha. Inkább történhetnék bármi, do ö nem fogja azt mondani soha, a vöiegónyénék, hogy : »megbántam az igen szavamat«. Halmosy a Kálnay-pusztától elvezető mellékösvényre tért, hogy a rövidebb utat válassza, melyet gyalog akart megtenni s a mely ut egyenesen nagybátyja szép ősi kastélyába vezetett. Mire az urilak terjedelmes parkjához ért, meglehetős fáradtnak érezte magát. A százados fák sürü lombjai közt át-át csillámlott a hold ezüstös fénye, sejtelmes világításba helyezve egy kedves kis zugot, hol egy buján benőtt gyep-pad, csábitón kínálkozott egy kis pihenőre. Győnyöiü éj volt; inkább ábrándozásra alkalmas idő, mint lefekvésre. Aztán annyi gondolat czikkázott forró agyában, hogy az alvásra nem is gondolhatott. Leheveredett tehát a kövér fűszálak közé s elmélázva hallgatta a csalogány édes, bűbájos énekét. Oly szép, oly tiszta, oly lágyan csengő és bánattal telt volt ez a gyönyörű naadár-ének, hogy a benne elömlö mély fájdalom viszhangrít talált az ő bánatos szivében is. Tenyerébe hajtott fejjel átengedte magát zavaros gondolatainak, melyek közül egyet tisztán kiérzett, hogy nem kellett volna látnia, nem kellett körül, mindenkor az előharczosok között szerepelt. Gyenge hangommal már számtalanszor próbálkoztam feléleszteni azt a mozgalmat, a melyet mintegy 15 évvel ezelőtt lelkes hazafiak, köztük tisztelt alispán ur is, megindítottak. Gyenge hangom azonban, csakugyan gyengének bizonyult s bár sokféle módot megpróbáltam arra, hogy legalább a mozgalom akkori eredményét felszínre hozzam, törekvésem sikertelen maradt; daczára annak, hogy megpróbálkoztam azzal a móddal is, mely az embereket legérzékenyebben szokta érinteni, tudniillik a számadásra felhívással. Azonban mind hasztalan volt. Mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy volt egy társaság, a mely egykor lanszirozta az állandó szinház ügyét, gyűjtött pénzt és aláírásokat, de hogy a pénz hol van, az iratok hol vannak, azt éppén úgy nem sikerült megtudnom, miként nem tudtam meg azt, hogy voltaképen kik hát annak a társaságnak a vezetői. Egyet mégis megtudtam. Azt, i hogy tisztelt alispán ur szintén hozzájárult annak idején a mozgalomhoz volna megismernie soha Anikót. A tűzzel játszani mindenkor veszedelmes dolog s ez nála is bebizonyult. Egy szép lánnyal mindennap érintkezni, látni ártatlan szépségét és csodálni tiszta bájait, veszedelemmel jár egy olyan hevesvérű fiatal emberre, mint a milyen ö is volt. Ezelőtt hat héttel, fáradtan és kimerülve, falura kívánkozott, hogy kipihentesse és felfrissítse idegeit. Nagybátyja birtokára utazott tehát, hol a nyarat falun, kellemes szórakozásban akarta eltölteni. A nagybácsi azon ajánlatát, hogy Kálnayék- kal ismerkedjék meg kik a szomszédos birtok tulajdonosai » anyai ágról távoli rokonok, — szívesen fogadta. Annál is inkább, mert a háznál szép lány is volt, amely körülmény reánézve mindig kedvező benyomást gyakorolt. Vidáman s könnyű szívvel ült fel tehát nagybátyjával a kis homokfutóra, hogy áthajtasson a Kálnay-pusztára. Az öregek borozgatásközben elbeszélgetve, egészen átengedték Bélát Anikónak, kinek nyílt, megnyerő modora, kedvesen csevegő ajka és bogárszemei, egészen megbabonázták a pezsgővérü ifjút, ki ezután csaknem mindennap átrándult hozzá egy kellemes séta ürügye alatt. Egyszer csak érezni kezdte, hogy Anikó mé yebb érzelmeket keltett benne, oly érzelmeket, aminőket eddig nem érzett soha. — Mily boldog lehetnék vele! . . . Azután tovább fűzé gondolatait: — Mily különös a sors játéka. Annyi szép lányt láttam már életemben, oly sok alkalmam volt szép leányszemekbe tekinthetni s a szivem mégis érintetlen maradt. Futó mámor volt csak az
