Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)

1894-12-04 / 91. szám

szelhetünk az egri irodalmi egyletről, mely teljes csöndben épült fel alapjaiból s csak idő kérdése, hogy teljes impozáns formáiban kibontakozzék a még őt környező titokzatos ködből.

Sok, nagyon sok tenni és teremteni yalója lesz ez uj irodalmi egyesületnek, mely Hevesmegye nagy költőjének, Bajza Józsefnek, nevét fogja viselni : egészen átkeli alakítania társadalmi életünket, uj irányt szabni gondolkozás menetünknek, hogy előbb helyi kultúránk legyen, s azután központ, szellemi czentruma lehessünk vidékünknek.

A garanczia meg van erre : ezért üdvözöljük legelsőnek még az alakulás nagy munkájában levő „Egri Bajza-kört.“

Jánusz.

Eger, dec. 3.

Képviselőtestületi ülés. Egerváros képviselőtestülete holnap, december hó 4-én délután 3 órakor Grónay Sándor polgármester elnöklete alatt ülést tart a városháza nagytermében.

Villamvilágitás. Mint lapunk múlt számában jeleztük, a villamvilágitási bizottság pénteken délután ülést tartott a város közháza nagytermében, melyen elhatároztatott, hogy a villamvilágitás üzemének megvizsgálására a budapesti műegyetem s a technológiai muzeum szakférfiait fogják felkérni. Egyszersmind elhatároztatott, hogy a város pénzügyi viszonyaira való tekintettel, javasolni fogják a közgyűlésnek, hogy az összes villamlámpák csak esti 10 óráig világítsanak, azután pedig csak minden második.

Az „Ébredésnek fináléja.

— A polémia vége. —

Eger, deczember 3.

Az »Ébredjünk« és a »De ébredhetünk« < czimü czikkek Írója, a ki — saját kijelentése ; szerint — nem akar polemizálni, azt kérdi tőlem, hogy ismerem-e a hazaszeretetei? És ezt a kérdést — ugylátszik — csupán abból a szempontból veti fel, hogy kijelenthesse, ' miszerint hazaszeretetei csak olyan ember t ismerhet valójában, aki országot-világot be- '

járt és csak az bírhat hazaszeretettel, a ki legalább 4 évig Amerika földjét taposta és ki mint ilyen, távolléte után, dúlt keblével a haza édes levegője utáni vágyra, hazajön.

A magam részéről ezen elvet, hogy csak az az ember ismerheti valójában a hazaszeretetei, aki ország-világot bejárt, einem fogadhatom, mert abban a körben, melyben én élek és melyben kortársaimmal felnőttem, a hazaszeretet volt vezérlőcsillagunk, ez képezte életünk fénysugarát és ennek égisze alatt haladtunk, tettünk, teszünk, gondolkodunk, munkálkodunk minden alkalommal és minden egyes munkásságunk kiindulö\pontja: a haza szeretete.

A fennt idézett czikkek írója eleve kijelenti, hogy nem polemizál és czikkét azon kezdi, hogy ismerem-e én a hazaszeretetei? — Ezen kérdés feltevése, azt hiszem, helytelen volt, mert, ha nem polemizál, miért kérdi akkor, hogy ismerem-e? És ha a nevezett czikkek írója a mi viszonyainkat olyannyira ösmeri, hogy bennünket az »Ébredésre« hiv fel az általa satirált Ripp álomálomból, úgy tudnia kell azt is, hogy az én működésem a közügyek terén, mely leginkább az ipar és kereskedelemre, mondhatom, hogy csakis erre van bazirozva, nem az önemelésből, hanem kizárólag a fontiek istápolására, annak fejlesztésére irányul és hiszem, hogy ezen és ilyen működések, mégis inkább csak hazaszeretetből, mint más dolgokból folyhatnak.

Még a czikkemre irt válasz külső formájára nézve az a megjegyzésem van, hogy én a czikkemet aláírtam, a mit ő nem tett, tehát tudhatta az »Ébredjünk« és a »De ébredhetünk« czikkek írója, hogy ki vagyok, ha személyesen nem ismert is, meggyőződhetett volna kérdezősködésével arról, hogy mily irányú volt eddigi működésem a hazaszeretetből folyólag és azt hiszem, hogy akkor ezen kérdés fölöslegessé vált volna.

Egyszóval a hazaszeretet iránti kérdés felvetése tárgytalan volt és mivel a többi megválaszolásban újabb dolgot nem találok felvetve, a „Mért nem ébredhetünk“ czik- kemben írtakat ajánlom újólag azok figyelmébe, kik a két czikket elolvasták.

Kánicz Jenő,

II.

A művész még jó erőben hagyta ott fényes sikerű munkálkodása színterét: czimekkel, jövedelmekkel elhalmozottan még az a kitüntetés is érte, hogy szülővárosa bronz-szoborral örökítő meg alakját a város főterén, mikor a nyugalom napjai egyikének reggelén a póstával az »Étoile d’Arrasc szépirodalmi lap egy száma érkezett hozzá.

A lap egyik czikkét kék czeruzával jelölte meg a kü'dő. A czikknek ilyen czime volt: »Városunk múzeumának Triadon-képe«. Elég kellemesen érintette a czim a művészt; hisz már a vidéki lapok is külön megemlékeznek nevéről, érdemeiről I Azután olvasni kezdte:

— Nem hallgathatjuk tovább, hogy nyilvánosság elé ne hozzuk azt a különös eseményt, mely városunk legtöbb müértöjére nézve fájdalmas jelentőségűvé lett. Képtárunk gyöngye, a gyönyörű Traidon kép: a fürdő najád nincs többé.

— Már régebb idő óta igazi fájdalommal láttuk, mint halványodtak e műremek színei, mint repedezett meg rajta a festék a művész negyven év előtt, tehetségei, zseniálitása akméjén festett kép egy napon megsárgult és a szó-szoros értelmében lassú poriadásnak indult. Hogy mily befolyás okozta e romlást, nem is sejthetjük. Ha lehet, meg kell mentenünk e műremeket, egész nemzetünk büszkeségét. És nincs más hátra, minthogy ebben magára a művészre appelláljunk.

— A művészre ? töprengett Triadon. Azok az ostobák bizonyosan saját ügyetlenségük miatt engedték tönkre menni a képet. De megyek, nehogy valaki más még jobban elrontsa.

És az agg festő sietett Arrasba.

Nem ismert rá képére.

Erősitgették, bizonyítgatták, hogy a halvány, összefolyó, repedésektől erezett festmény a »fürdő najád.«

— Kend öt, vizet adjanak!

Hozták sietve.

Végig törölte a képét.

— Az istenérti Mit csináltak e képpel ?! kiáltá, a mint levette a vizes törlőt a vászonról. A képről porlón, surranva omlottak a meghalványodott színek.

— Talán az idő, az idő! hebegte megijedve a város polgármestere.

— Boldogtalanok I Tőnkre tették a képet!

És Triadon újra felállította műtermét Páriában, hogy újra megfesse e képet.

Alig tért azonban magához a kemény csapás után, egymásután jöttek hozzá a látogatók, a levelek és mind azt mondták, azt adták hírül, hogy képei színüket vesztik, halványulnak, elporladnak. Mind uj képet követeltek. Fenyegető hang is hallatszott itt-ott. Es a sajtóban is kezdték »levelenkint tépni le a babért« az agg művész homlokáról.

— Álmodom-e? Lidércznyomás ez, vagy való ? Hát minden müvem megsemmisül ?

Hü szolgája, József, nem egyszer hallotta, mint sir, zokog műtermében az ő szeretett, agg ura.

Hl.

Otthagyta ujonan felállított műtermét Triadon, menekült Párisból, ki a vidékre. De nem czél- talan barangolásra adta magát. Fölkereste Mátyás

,;Aba Samu király' a színpadon.

— 800 éves erkölcsi halott. —

Eger, dec. 3.

Négy évvel ezelőtt egy könyv jelent meg Budapesten Ráth Mórnál: Aba Samu király“, Kandra Kabos irta; célja volt: elitéit nemzeti királyunkat rehabilitálni, 800 éves erkölcsi halottaiból feltámasztani.

És feltámasztotta.

Kandra felfogása — jövőnk magvetői, a hevesmegyei közs. tantestület indítványa f«lytán — utat tör a milleniumra a népiskolai tankönyvekbe; Kandra Kabos felfogása érvényesülést talált egy koszoruzott színműírónk Gabányi Árpád előtt, ki ép ezidő szerint készült el „Sámuel király“ színmüvével.

Nem követünk el indiszkréciót, midőn irodalmi tényről hirt adunk, mely ránk, hevesmegyeiekre kétszeresen érdekes. A »Pesti Napló« u. i. még a múlt hó első felében kedveskedett olvasóinak e hírrel, melyet mi — a szerző bizalmas közlése folytán — már előbb tudtunk.

Érdekes, hogy ugyancsak Aba királyról Dobsa Lajos is irt tragédiát, mely — még ki nem adva — régóta vár a Nemzeti-színháznál a bírálatra, — mint a »P. N.« múlt havi 15—16-iki számából kivettük. Két kiváló szellem méri hát össze erejét; érdekfe- szitő lesz látni a mérkőzést! Dobsa Abáji ismeretlen előttünk; Gabányi »Sámuel k i- rály«-át azonban — a személyes viszony szerencséjénél fogya — ismerjük s úgy tudjuk, hogy hihetőleg még ez év folytán kikerül az a sajtó alól. Gabányi színmüvéből az a történeti Ítélet fejük ki, amelyet Kandia Kabos hozott volt meg Abáról, hogy t. i. »Elesett ugyan, de — a nemzetének szánt csapás alatt!“

HÍREK.

Eger, dec. 3.

— Személyi hir. Bihar Ferencz, miskol- czi ezredes, a 10. honvéd-gyalogezred parancsnoka, tegnap este városunkba érkezett a II. honvéd-zászlóalj megszemlélése végett— Kinevezés. Ő felsége a király Gáspárdy Gézát, városunk szülöttét, konstantinápolyi

urat, ki ott élt rózsái, jáczintjai közepett, zavartalan nyugalomban.

Valami ösztönszerü elkeseredés, valami mély harag hajtotta ez emberhez.

— Mond meg vén gazember, micsoda mérget kevertél festékeim közé, hogy most negyven év után, megsemmisülnek képeim mind I ? — ezzel kezdte meg a társalgást.

— Lasabban, felelt az egykori festék-gyáros. Ha tetszik, beszélgethetünk kissé erről is. Ülj le öreg.

— Beszélj gyorsan. Sietek.

— Sietsz? Na látod, az nekem mindegy Én, én bizony nem sietek. Tegyük fel, hogy megakarod tanulni a festékgyártást.

— A te festékeid gyártását, igen, de mindjárt.

— Nem hiszem, hogy erre megtaníthassalak.

— Nem látod, hogy reszketek, hogy a könny fojtogat!

— Látom, de ez rám nézve közönyös. Tu- rides, ego fleo. Te nevetsz, én sírok. Azt hiszem igy van latinul; most meg van fordítva a dolog : »én nevetek, te sírsz.« Mindenkire rákerül ebben a sor. Lásd, te dühöngesz, én nyugodt vagyok. Téged hozsánnával vett körül a világ, én csendesen megvonultam, messziről néztem, mint teremtőd meg műremekeid, mint dicsérik az első, leghatalmasabb képet: a fürdő najádot és utánna a többieket, melyeket te az én pártfogásommal . . . az én festékeimmel készítettél ... a múlandóságnak .

— Hogyan I Ördögszülötte te I Hát bevallód, hogy festékeid .. .

— Csak lassan, lassan. Qui bene distinguit,