Egri Ujság - napilap 1894. (1. évfolyam, 2-97. szám)
1894-05-29 / 37. szám
iskola galagonyási telepén egy tlj eszköz vagy szerszámnak a szakértői kipróbálása. És mondhatni meglepő sikerrel. A ki látta valamikor a szegény szőlömunkáso- kat görnyedni a kapálás alatt, mikor régi módi kapájukkal a szőlő földjét túrták ... és mily keveset tudtak haladni vele legjobb iparkodásuk mellett is, bizonyosan gondolkozhatott ezen nehézségek felett. A ki tehát e szegény emberek kezébe oly eszközt ad, mely képesíti ugyanezt a munkát épen oly jól sőt, tökéletesebben is és háromszor annyit és fél annyi fáradsággal teljesíteni az bizonyosan az emberiségjóltevőjének mondható. S ezt cselekedte Gröber Ferencz. Oly egyszerű és oly jó a Gröber által szerkesztett kézi kultivátor, hogy a ki a munkában látja, szinte csodálkozik, hogyan volt az lehetséges, hogy századok és századok múltak el a legfárasztóbb földmunkák mellett, és senkinek sem jutott eszébe ilyesmit szerkeszteni. Valóban Ko- lombus tojása. Ezen kézi horoló már az által feltűnő, hogy korántsem kell a munkásnak egész napokon át azon hajlott állásban görnyedni, mint azt eddig kellett tennie kapáláskor. Egyenesen állva és hajlongva, mint az eddig a gereblyézésnél szokás volt, szinte játszva végzi dolgát és oly tökéletesen és biztosan, hogy nem maradhat utána megmüve- letlenül legkisebb részecske sem, nem úgy, mint a kapánál, melylyel a kevésbé lelkiismeretes munkás a kevésbé jártas gazdát igen könnyen megcsalhatta. Szóval, ezen kézi kapáló-eszköz feltalálásával ismét egy egri polgár szerzett érdemet magának, s az egri névnek becsületét újra emelte. Adná is az Ég, hogy szeretett városunk tényleges általános fejlődésében e sokszorosan hires nevét már végre meg is érdemelné. A legújabb áldozat. — Lezuhant kocsi. — — Saját tudósi tónktól. — Eger, május 28. Egerben a Mak 1 ári-uton, a modern utépitészet ez örök szégyenén, mint minden évben, úgy az idén is megkövetelte a maga áldozatát a kegyetlen végzet. Szombaton este 9 óra tájban, egy vásárra készülő kereskedőket szállító kocsi döczögött végig a Maklári-uton, magasra felhalmozott portékákkal megrakottan. A mint a legsötétebb éjjeleken át is világitta ti aA z ideál. — Töredék. — Karina a szerencsétlenek közé számi tóttá magát, valahányszor statisztikai számvetéseket csináltunk azokról, a kiket nem tudunk sem szeretni, sem gyűlölni. Szép volt és gazdag. Beletörődött abba a korba, ahol Sardou és Ohnet hősnői már vagy a válópört indítják meg, vagy valami merényletet követnek el az ellen, a kit ki nem állhatnak, mert soha se szerettek igazán s a kit hétköznapokon férjnek neveznek. Sokkal többet tanult, mint a merfhyire szüksége volt, de sokkal kevesebbet tudott a mindennapi emberekkel bánás tudományából, mint a mennyi szeretetreméltóvá tesz. Büszkének és gőgösnek tartották. De volt is benne valami felsőbb foka a megvetésnek. Elegánsan lakott, valóságos salonja volt pompás eredeti festményekkel, párizsi szobrokkal s olyan be^ rendezéssel, a mi eredetiségre és idegességre vallott, Már megunta a tánozot. A mama még olykor- olykor elvitte a bálterembe, de Karina kiállhatat- lannak tartotta azt a sok szabadalmazott bolondságot, melylyel a hétköznapi lelkek tánczközben el tudják egymást ragadni. Többnyire azokkal tánczolt, a kik megunt — 8 nul hagyott koromsötét utón, az úgynevezett „Zöldfa“ épület elé ért, hogy a — nem tudni, kinek bölcs rendelkezéséből — most (a nyár küszöbén) feltöltött s le nem homokolt ut közép éles köveitől megkímélje lovainak patáit, a kövezet mentén, az ut földes talajára akart kitérni a kocsi tulajdonosa, de a világtalan sötét éjszakában vette észre, hogy ott egy korlát nélküli mélység tátonga nyilt uiczán, mely egy körülbelül két méternyi mély kanális homlokzatát képezi s a szerencsétlen ember kocsistól, lovastól együtt belézuhant ebbe a szűk s falegyenes mélységbe. A kocsin kivüle még két egri kereskedő ült, névszerint: S c h v a r t z Soma és Pjo 1 á k Jakab. Ezek a leg válságosabb pillanatban ugrás által menekedtek meg elég szerencsésen az agyonzuzódástól, de a kocsis, ki egyszersmind a kocsi tulajdonosa, a két ló alá bukott s a magasból reá hulló iszonyú teher alatt veszedelmes sérüléseket szenvedett. A szegény ember N o v a j r ó 1 való s a neve: Vályi László. A szörnyű katasztrófa színhelyére pár pillanat alatt az egész utcza össze csődült s nehány vállalkozóbb szellemű ember a lábánál fogva húzta ki a mélységből, lovai alul a boldogtalan kocsist. A látvány iszonyú volt s mikor a véres, összetört embert első segélynyújtás végett beszállították a szomszédos Erhard-féle ház udvarába, a körülálló utczai sokadalom mély szánalma mellett is hangos szavakban adott kifejezést a feletti mebotrán- kozásáuak, hogy a megye, mint a nagy forgalomnak örvendő ut tulajdonosa, feutartója és gondozója oly kevés ügyet vet az ut mentén levő életveszélyes mélyedések s szakadékok körülkorlátozására, mit csak akkor teljesít helylyel-közel, mikor egy-egy véres áldozat összezúzott teste megjelöli neki a közveszélyes helyet. De nem kevésbé zúdultak fel a panaszok a közvilágítás mizerábilis állapota ellen is, mely már kizárólagosan a város bűne. Szörnyű kimondani, de úgy látszik, tény, hogy ott, azon a népes, és nem csekély fontosságú, de a város lehető legveszedelmesebb közlekedési vonalán éjjelenkint soha sincsen világítás, mig a belváros kevésbbé íontos s teljes biztonságot nyújtó aszfalt burkolatú ui- czáin tuczat számra égnek a petróleum lángok egész éjszakákon keresztül, gyakran még akfeleségükkel jártak a bálba, hanem azért még mindig csodálták Karina szellemét. Karma pedig sohasem vette tudomásul, hogy melyik udvarlója vette feleségül azt, a kinek a hozományába lett szerelmes. Senki sem érdekelte igazán. Nagyon előkelő és nagyon megvető tudott lenni egyszerre. Született modell volt, egy kitűnő modern regényhez. íme, egy nő, a ki sohasem szeretett. A ki csak az ideált kereste folytonosan és éppen azért sohasem találta meg. — Milyennek tartja Öt ? — kérdeztem egyszer, mikor közlékenynek találtam. Karina mosolygott. — Megvalósulhatatlannak. — Hasonlít Apollóhoz ? — kezdtem előszedni minden mintaképét, — Nem, — Ifjú és szenvedélyes, mint Adonis? — Nem. — Skapes öcscse, Apelles bátyja, Anakreon fia, Nagy Sándor utódja vagy Orpheus unokája ? — Nem. — Szörnyűbb Herostrátesnél ? — Nem, •—■ Szentimentálisabb Schillernél, szentség- telenebb Heinénél, bölcsebb Goethénél, csapongóbb Hammerlingnél ? kor is, mikor a holdfény ingyen világításról gondoskodnék. Hát biz ezek elég szomorú és primitiv állapotok, melyeken segíteni kell, még pedig gyorsan és alaposan. Az a szegény, szerencsétlen novaji ember, a kit boldogtalan sorsa szombat este Egerbe vezérelt és mint véres áldozatát megvilágítatlan utczáinknak a gyorsan értesített s elősiető rendőrök szalmára fektetve, kocsin szállítottak az irgalma sok kórházába, a ki most a halállal vívódik, de ha felgyógyul is rettenetes zuzö- dásaiból, ép ember soha sem lesz többé, ez a szegény ember kivánatos, hogy végre valahára — utolsó áldozata legyen ennek a valóságos hóhér útnak, mely má" annyi rajta járónak szerzete végzetes bajt. Ma-holnap már kigyullad Egerben a villamos drótok fénye, hát ne fukarkodjék a város a közlámpákban ott, a hol azokra igazán szükség van, mig másutt, a hol talán kevesebb is megtenné a kellő szolgálatot bőkeziisködik. Igaz, hogy a Maklári-ut, mely egész terjedelmében külvároson vonul végig, ennek daczára, szintén kap villamos lámpákat, még pedig hármat, de ha tekintetbe veszszük, hogy a Hatvani-uton, a vasúti indóháztól a nagytemplomig, 1173 méter hosszú területen 44 villamos lámpa lesz elhelyezve, a Széchenyi-utczán pedig, a lyceumtól a tüzoltó-lűdig 870 méter hosszú területen 36 villamos lámpa, akkor a Makiári utón, mely ezeknél semmivel sem rövi- debb, szintén nagy fontosságú, de náluknál sokkal veszélyesebb közlekedési vonal, ez a három villamos lámpa olyan alamizsna-félének tűnik fel, mely a mai állapotokon aligha fog valamit változtatni. Hiszszük s erősen reméljük, hogy a szerencsétlen Vályi László esete más határozatra fogja bírni a város intéző köreit s a Maklári-utnak több villám-fényt juttatnak. hírek! Eger, május 28. — SCHVARC Setét Sándor dr., la punk felelős szerkesztője, rövid időre eltávozott Egerből. Távollétéhen helyettesei: KOLACSKOVSZKY János és KA- NITZ Jenő; — a kik a belső dolgozótársakkal szerkesztik a lapot. — Nem. — Realisztikusabb Zolánál, elmélkedöbb Ohnetnál, bombasztikusabb Hugónál ? — Nem. — Hát próbáljuk meg itthon. Olyan hős, mint Kinizsi, szabadságmartir, mint Rákóczy Ferencz, olyan szónok, mint Kossuth, olyan költő, mint Arany, olyan képiró, mint Munkácsy ? —- Nem. Különben ne példázgasson tovább. Lássa, engem nagyon nehéz megfejteni. Barátnőim nem mennek tovább ruhatáramnál, de ellenségeim se. Itt találkoznak. Ön tovább ment, de nagyon messzire. Nekem nem rendkívüli ember az ideálom. Sem szalonhös illatos hajjal, hangos szájjal, üres szívvel, sem a ki utópiáknak él, mint például ön, a ki különben úgy fog járni, mint én, hogy mindig keresni fogja az ideált, de sohasem találja meg azok között, a hol keresi. — Hagyjon ki engem, Karina, a rósz példák közül. — Ne legyen érzékeny! Ön provokált. Kinek kellenék én s ki kellene nekem? Erre a kőidésre csak ezt válaszolom: Az lesz az én ideálom, a kit meg fogok tudni szeretni olyan szerelemmel, mely hosszabb életű az örökkévalóságnál . . . Karina lázas arczczal folytatta :
