Dohánygyári Híradó, 1991
1991-08-01 / 3. szám
MARIKA ÚJRA HALLANI 1989 decemberében jelent meg a megyei lapban „Egy fiatal lány egészségéért” című felhívás. A rövidke cikk Cselé- nyi Máriára hívta fel a figyelmet, akinek édesanyja az Egri Dohánygyár dolgozója. Miért történt ez a felhívás, s mi történt azóta Marikával? Érdeklődésünkre az édesanyja a következőket mondta: Leányán hétévesen egyensúlyi problémák, szédülés jelentkezett. Budapestre került a gyerek, ahol kivizsgálások után azonnali életmentő fülműtétet hajtottak végre rajta. Ezt követően tudatták a szülőkkel, hogy Marika egyáltalán nem fog hallani egyik fülére sem, mert a betegsége teljes mértékben károsította a fül belső részeit. A közlés nem várt gondot, problémát okozott a családnak. A gyereket a siketek általános iskolájába kellett beíratni, szerencse volt, hogy a kislány már mint beszélő került be az iskolába. Hallókészüléket is hiába kapott volna, mivel a hallóidegek nagy része kioperálásra került. Az utókezelések sorozata következett Budapesten. Itt hallotta az anyuka, hogy létezik olyan implantátum (érzékelő), amelynek beépítésével segíteni lehetne gyermekén. Ennek ára azonban 1 millió 200 ezer forint volt. Honnan lesz ennyi pénz? A család anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy ezt az óriási összeget elő tudják teremteni. Pedig ez az összeg csak a szerkezet ára volt, amelyet hivatalosan valutára átváltva kellett kifizetni. Ekkor született a felhívás, amelynek eredményeként összegyűlt a szükséges pénz. A műtétet, s az előzetes vizsgálatokat elvállalta egy, az NSZK-ban élő magyar professzor. 1989 nyarán — saját költségen — utazott ki a család a vizsgálatokra, amely pozitív eredményt hozott, a műtét elvégezhető. 1990 januárjában került sor az előkészítő műtétre az NSZK-ban, majd májusban Budapesten végezték el az implantátum beültetését. A professzor vállalta, hogy eljön Budapestre, s magyar kollégájával együtt itt műti meg a kislányt, ezzel is csökkentve a kiadásokat. A szülőktől sem a kinti műtétért, sem az itthoniért a professzor nem fogadott el pénzt. TANUL A javulás lassan ugyan, de érzékelhető Marika hallásán. Először meg kellett szoknia a készülék használatát. Közben egy váratlan szemműtéten is át kellett esnie. Az implantátum beépítését követően újból meg kell tanulni a hallást. Már meghallja a környező zajokat, csengőt, kutyaugatást, érzékeli az emberi beszédet. Sajnos, erre lehetőség csak Budapesten van, s bizony elég nehéz bejutni. Önszorgalom, tanulás fontos feltétele a javulásnak. Marika könyvkötészetet tanul Pesten, kollégiumban lakik. Látszólag a vele egykorú társai életétéli, kicsit másképp, mit sem érzékelve a körülöttünk zajló viharokat. Számára ma még ez csak kellemes nesz, s talán mire hallása egyre inkább finomul, a csend és nyugodtság érzetét fogja tapasztalni. A szülők hálásan gondolnak az Egri Dohánygyár igazgatójára, a kollektívára, a Pécsi Dohánygyár, a Debreceni Dohányfermentáló Vállalat dolgozóinak, a Magyar TV, vállalatok, iskolák, az egyház, magánszemélyek, a Máltai Szeretetszolgálat, Nagy Bandó András önzetlen támogatására. Látva, hogy a felajánlások szépen szaporodnak, a szülők egy alapítványt hoztak létre „Gyermekek a gyermekek egészségéért” címmel, ahová az általuk fel nem használt pénzösszeg kerül, s juthat hozzá az arra rászoruló gyerek. Véghné Barta Judit TISZTELET A NYUGDÍJASOKNAK Látom a tv-ben, a véletlen úgy hozta, hogy a kitüntetettek, akik azonos jellegű megyei társadalmi munkáért kapták az elismerést, valamennyien nyugdíjasok voltak. Fiatalabb éveikben azonban nem azonos foglalkozást űztek: orvosként, íróként, tisztviselőként, tanárként dolgoztak. Mégis, amikor nevüket ünnepélyesen felolvasták, csak annyit tettek hozzá: nyugdíjas. Ismerősöm, aki megjutalmazott társaival kissé megütközött ezen a leegyszerűsítésen, elbeszélése végén keserű cinizmussal fakadt ki: „Ennyi erővel azt is mondhatták volna, hogy X. Y. hullajelölt.” A mindent egybemosó, a jellegte- lenséget piedesztálra emelő évtizedek rossz beidegződéseit természetesen nem könnyű megváltoztatni. Az igénytelenül és igénytelenségre nevelt, következésképpen igénytelenné tett emberek mindig is gyanúsan pislognak azokra az embertársaikra, akik egy életen át űzött — uram bocsá’ —, örömmel végzett 12 munkájukra, hivatásukra büszkék, sőt mi több, kényesek! A nyugállományban lévő emberek suta és felemás társadalmi megbecsülése, de mondhatnám azt is, lekezelése nyomán azután — s ez ‘szinte törvényszerű — a fiatalabb generációtól is egyre kevesebb tiszteletet és megértést kap ez a korosztály. Mi kéne „papa”? pökheti oda az alig huszonéves hentes az ősz hajú úrnak. „Mamika, nyögje már ki, mit akar” szemtelenkedhet a hivatal tisztviselője az idősebb hölggyel... Egyre többen és többen szégyenkeznek, feszengenék ettől a stílustól. Mi lenne a megoldás? Az egyszer már kipróbált és bevált recept a következő: az illető foglalkozását a nyugdíjas, illetve nyugalmazott szavakkal összekapcsolva (például: nyugdíjas pedagógus, nyugállományú orvos) valódi tiszteletet adnánk meg idős embertársunknak. Rajna Carl Spitteler: CSAK KIRÁLY Cornelius Clemens konzul szólt: „Kívánom, hogy minden rabszolgám csak azt a munkát kapja, amelyhez kedve, vágya vonja. Csak mit szívesen, azt végezzük jól el. Rossz helyre téve mit sem ér az ember, jó fazekas is kontár kerti munkán.” De egyszer szemlét tartott birtokán s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak a többiek, mert sután és ügyetlen munkált az ütőn, tétován, ütése saját ujját sebezte kalapáccsal. Kedvetlenül fordult tiszttartójához a konzul és szemével kérdi, mi van. „Bocsáss meg”, szól az, „mindent megpróbáltam a kallótól a takács műhelyéig, de ez bizony nem értett semmihez sem.” Cornelius Clemens most türelme-vesztve ily szóval fordult az ügyefogyotthoz: „Mi volt hát otton, mondd, a mestersé- ged?” A rabszolga bánatfelhőzte arcát sötét gőggel emelte: „Csak király.” A konzul hallgatott, részvéte felkelt s az ember sorsán hosszan eltűnődött. S mert kegyes úr volt, így szólt: „öljétek meg.” (Fordította: Szerb Antal)
