Egri Dohánygyár, 1988 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1988-05-01 / 5. szám

SZOVJETUNIÓ Ülésezett az Édosz központi vezetősége Az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezete központi vezetőségének ülésén napirenden szerepelt a szakszerve­zet kádermunkájának értékelése, a SZOT 1987. február 6-i határozatából adódó feladatok megvalósítása. Az értékelés megállapította, hogy a kádermunka to­vábbfejlesztésére 1983-ban hozott átfogó KB-határozat a kongresszusi határozatok hozzájárultak a mozgalom céljainak megvalósitásához. A sokirányú társadalmi, gaz­dasági változás, amely a hetvenes években elkezdődött és hosszabb távon áthatja a társadalmi folyamatokat, to­vább növelj az emberi tényezők jelentőségét, szerepét. A szakszervezeti mozgalom­nak is lépést kell tartani a változásokkal, meg kell felelni az új követelményeknek. A SZOT a gyorsabb előrelépés érdekében meghatározta a teendők fő irányait. Feladatul szabta meg számunkra is, hogy végezzük el kádermunkánk értékelését, s e határozat alap­ján dolgozzuk ki a káderpo­litika megvalósításából adó­dó saját feladatainkat. Vanek Béla, az Édosz tit­kára kiegészítőjében elmond­ta, hogy szakszervezetünk ve­zető testületéi rendszeresen napirendre tűzik a káderhely­zet alakulását. Most újból fon­tosnak tartottuk e kérdés át­tekintését. Tapasztalataink összegzéséből megállapítottuk, hogy kádermunkánk beillesz­kedik a társadalmi folyama­tokba, a demokratizálódási fo­lyamatokba, az oktatás-kép­zés fejlesztésébe. Változatla­nul úgy érezzük, hogy a ká­derek kiválasztása munkánk egyik alapvető része. A szakszervezetünkben dol­gozó káderállomány jelentős része felkészült, képes alkal­mazkodni a változásokhoz, egyre inkább megfelelnek a növekvő követelményeknek is. Vitakészségük fejlődött, kellő határozottsággal képvi­selik a tagságot, erőfeszítést tesznek a gazdasági és poli­tikai összefüggések megérte­tésére. Emberi magatartásuk példamutató, tekintélyük van a tagság, a partner gazdasá­gi vezetők és a helyi párt­­szervezetek előtt. Tagságunk az elmúlt idők­ben lényegesen többet tud ar­ról, hogy a mozgalom mit tesz az érdekében, hogyan műkö­dik a bizalmitestület, vagy milyen az szb. munkája. így aztán jobban meg tud­ja ítélni, hogy a választott tisztségviselők mennyire felel­nek meg feladataiknak. Hang­súlyozta, hogy a szakszerveze­ti alapszervezeti titkárok el­méleti felkészítésére az eddi­gieknél is nagyobb gondot kell fordítani, majd szólt az után­pótlás neveléséről. Jó forrása lehet ennek az egyesztendős múlttal rendel­kező ifjúsági tanácsokban és tagozatokban dolgozók köre. Az előrelépéshez feltétlenül szükséges olyan káderek kine­velése, akik vállalják az ütkö­zéseket is a tagság érdekében. A káder kiválasztásában arra kell törekedni, hogy pl. az szb-titkári funkcióra csak olyan személyt jelöljenek, akinek legalább középfokú képesítése van, és vállalja a folyamatos továbbképzést is. A vitában a hozzászólók sok oldalról világították meg napjaink új igényeit. Felhív­ták a figyelmet arra, hogy a tisztségviselőktől el kell vár­nunk a nagyobb teherbírást, de javítani kell az érdekvé­delmüket is. Megállapították, hogy a mozgalom életképessé­gét az is befolyásolja és kife­jezi, hogy milyen - felkészült káderekkel rendelkezik. Töb­ben jónak tartották, hogy az Édosz-ban felgyorsult az in­formációáramlás, és a titkár­ság, elnökség, rendszeresen foglalkozik az szb-titkárokkal, és közvetlenné vált a kapcso­lat a tagsággal. Az egyik felszólaló öröm­mel üdvözölte, hogy a szak­­szervezet vezetősége a mérnö­kökkel, technikusokkal, a jövőben speciális helyzetüket figyelembe Véve kíván foglal­kozni. Ez a módszer nem új az Édosz-nál, de a társadal­mi körülmények szerint kor­szerűsödik ez a munka. • Általános érdeklődést vál­tott ki a Pest megyei Édosz titkárának felszólalása, aki hangsúlyozta, hogy a káder­képzésben a második és har­madik vonal megteremtésére nincs eléggé felkészülve a mozgalom. Bizonyítja ezt az is, hogy a kettős jelölések­nél gondok adódnak. Felhív­ta a figyelmet arra, hogy a tisztségviselők munkája ne­hezebbé vált, a partnerekkel gyakoribb az ütközés. A szak­szervezetek .elleni támadás mostanában gyakori. Mintha sikk lenne az ilyenfajta ma­gatartás. Szerencsére a dolgo­zók többsége nem. ért vele egyet, de erre is fel kell fi­gyelni és muníciót adni az aktivistáknak a tagság köré­ben végzett munkához. A vitazáró után Szilágyi László, a szakszervezet titká­ra ismertette az Édosz 1987- es gazdálkodását és felhívta a figyelmet a pénzügyi munka nyilvánosságának, a tagság ilyen vonatkozású tájékoz­tatásának fontosságára. Szólt arról, hogy az 1987. év folya­mán alapvető törekvésünk to­vábbra is a takarékos, éssze­rű és hatékony gazdálkodás volt, mely törekvés a köz ponti vezetőség és apparátus, valamint az alapszervezetek gazdálkodását egyaránt jelle­mezte. Ezután a központi vezető­ség javaslatot fogadott el az irányító, érdekképviseleti és érdekegyeztető munkájának, munkamódszerének tovább­fejlesztésére. A korszerűsítés célja: — A társadalmi és gazda­sági változások létrehozzák, kiváltják és igénylik az érdek­feltáró szakszervezeti munkát. — Ennek megfelelően a tag­ság érdekeinek hatékonyabb és szakszerűbb képviselete és védelme. — A szakmai érdekeltség és hovatartozás jobb kifeje­zése, — A feltételek folyamatos megteremtésével készítsük elő az Édosz-on belül a „Szak­­szervezeti Szövetségi Rend­szer” kialakítását, — Javuljon az irányítás, szélesedjen a demokratizmus, csökkenjen a bürokrácia, a párhuzamosság, — Munkánk legyen össz­hangban társadalmi-gazda­sági céljainkkal, a párt, az államigazgatás és gazdaság­­irányítás korszerűsítési folya­mataival, — Váljon általánossá az erőforrásokkal való takaré­koskodás, az ésszerű létszám- és költséggazdálkodás. A korszerűsítés fő célja az ágazati munka jobb összefo­gása, a tartalmi munka erősí­tése és egy olyan rendszer kialakítása, amely biztosítékot nyújt az össz-szakszervezeti feladatok elvégzéséhez is. Várhegyiné Egyik olvasónk többek ne­vében kérdezte, hogy miért van az. hogy hiába jelentkez­nek be az orvosi rendelőbe vizsgálatra, ha az általuk megadott időpontban szinte sohasem hívják be őket. min­dig kell várni. Akkor mire való az egész? Olvasóink véleménye sze­rint kötelezővé kellene tenni a megadott idő betartását. Ezzel a véleménnyel nem tudunk egyetérteni két okból sem: Az egyik az. hogy a be­tegségtől függ. hogy mennyi vizsgálati időre van szükség. A többéves tapasztalat alap­ján számoltak, amikor a 4—5 perces átlagidőt meghatároz­ták. Tehát a betegek lehívása ilyen ütemezésben történik. Olvasóink kérdezték Az. hogy ezt mennyire tud­ják betartani, attól is függ, hogy milyen problémákkal mennek le a betegek. Azt hiszem a betegek ré­széről az váltaná ki — jogo­san — a legnagyobb felhábo­rodást. ha a megadott idő­pontokat pontosan betartanák, hisz így előfordulhatna, hogy az üzemorvos nem juthatna el a pontos diagnózis megálla­pításáig. A másik oldalát nézve, az igazgatói utasítást megelőző időszakban a dolgozók, a ren­delési idő kezdetén lementek a rendelőbe, és ott vártak ad­dig, amíg sorra kerültek. Így volt olyan eset, hogy 10—15 fő várakozott sokszor egy órát is. Az igazgatói utasítás a mun­kaidő védelmében született, biztosítva a lehetőséget azok számára is — hogy problémá­jukkal felkeressék az üzem­orvost —. akik munkaidőben vannak. Könnyű kiszámolni, hogy mennyivel kevesebb a munkából kieső idő. ha csak két-három dolgozó vár — a csúszás miatt — 10—15 per­cet. Foglalkozlatottsáii gondok A munka intenzitása a szov­jet vállalatok többségénél az utóbbi tizenöt évben érzékel­hetően csökkent. Ahol ele­gendő volna egy munkás, aki egymaga ' több szakmai funk­ciót teljesít és eredményesen tölti ki munkaideje minden percét, ott a bevezetett rend igen gyakran két, néha há­rom munkás alkalmazását kényszeríti ki. Még az olyan vállalatoknál is, amelyeket külföldi mintára létesítenek, lényegesen több státust te­remtenek, mint amennyit a külföldi cég javasol. A népgazdaságban sok fö­lösleges munkaerő van amiatt, hogy számos munkáskollektí­­va tevékenységéből hiány­zik a folyamatos ritmus, vagyis a hónap elején nincs mit tenni, a hónap végére viszont felgyülemlenek a feladatok. Ez arra készteti a vállalatokat, hogy ilyen ese­tekre embereket „tartalékol­janak”. Ám a létszámfeletti­ek „raktározása” nem ered­ményez jobb minőséget. Egész munkássereg foglalko­zik kizárólag azzal, hogy a terméket a megkívánt előírá­soknak megfelelővé tegye, s folyamatosan munkaképes állapotban tartsa a gépparkot. A legóvatosabb becslések szerint is a 130 millió szov­jet munkavállalóból mintegy tízmillió embert lehetne ha­tékonyabban foglalkoztatni — másutt. Jelenleg a Szovjetunióban egyre kisebb mértékben gya­rapodik a munkaképes korú lakosság, s ez a tendencia a kilencvenes évek közepéig folytatódni fog. Napjainkban azonban forradalmi változá­sok mennek végbe a szovjet társadalmi és gazdasági élet valamennyi szférájában. A következő tizenöt évben a munkatermelékenység gyor­sabban növekszik majd a nemzeti jövedelemnél (az előbbi 2,5-szeresére, az utób­bi a kétszeresére). Ez az új helyzet azt jelenti, hogy az anyagi termelésben a dolgo­zók száma nemcsak növek­szik majd, hanem mintegy 15—20 százalékkal, vagyis 16 millió fővel csökkenni fog. Ebből a pozícióból szemlélve, a munkaerő-tartalékok mér­sékelt növekedése igen ked­vező, mint hogy jelentős mér­tékben csökkenti a felszaba­duló munkaerő elhelyezkedé­si gondját. Természetesen a tartósan gazdaságtalan termelés meg­szüntetése a cél, de a felada­tot nem lehet elhamarkodot­tan végrehajtani. Közben fel­vetődik a kérdés: mi legyen a csődbe ment vállalatok dol­gozóinak sorsa? A tervgazdaság továbbra is lehetővé teszi — vállalva ter­mészetesen bizonyos szociá­lis nehézségeket is — a lakos­ság teljes foglalkoztatottságát. Ez • egész sor új intézkedés megvalósítását feltételezi. Elsőként tökéletesítésre szorul a munkaerő felszaba­dulásával és átcsoportosításá­val kapcsolatos mechaniz­mus. Míg ma a vállalat kö­teles munkát találni, fölösle­gessé vált munkásai számá­ra, addig a jövőben ésszerű volna felmenteni ettől a gond­tól a termelési vezetőket. Az­tán az e célra szakosodott he­lyi szervek feladata volna az elhelyezkedési gondok megol­dása. Például nyugodtan rá lehetne bízni a feladatot a tanácsi munkaerő-közvetítő irodákra, hiszen végül is a vállalatok a foglalkoztatottság hatékonyságáért felelősek, a teljes foglalkoztatottság gond­ja pedig az államé. Második lépésben lényege­sen bővíteni és javítani kell a szakmai továbbképzés rend­szerét. Ennek finanszírozása is az állam feladata lenne. Harmadsorban pedig a pá­lyaválasztási rendszer kíván lényeges változtatásokat. Nemcsak a munkába álló fi­atalokat kell segíteni a meg­felelő foglalkozás kiválasztá­sában, hanem az átképzésre szoruló, sőt a dolgozni óhajtó nyugdíjasokat is. Végül jelentős fejlődés vár a különösen perspektivikus szolgáltatási ágazatra, amely­ben a foglalkoztatottak szá­ma egyre növekszik, s így sok átképzőst képes felvenni a jövőben. E cél eléréséért kívánják növelni a szolgálta­tásban dolgozók presztízsét. A gazdálkodás új körülmé­nyei megkövetelik az úgyne­vezett teljes foglalkoztatott­ság újszerű értelmezését is. Mindig vannak olyanok, akik objektív okok miatt nem tud­nak dolgozni. Például a diá­kok, a nők a szülést követő­en, a sokgyermekes család­anyák. Tehát a teljes foglal­koztatottságon egy olyan hely­zetet kell érteni, amikor a la­kosság számára biztosítva van az elhelyezkedés lehetősége. És ha korábban a teljes fog­lalkoztatottság biztosításának csak egyetlen útja volt isme­retes: a munkahelyek szá­mának növelése, akkor ma a termelés hatékonyságának ér­dekében más megoldásokat kell találni — hangsúlyozzák a szovjet szakemberek. Jelenleg a szakközépisko­lákban és más középfokú tan­­intézményekben, illetve a fel­sőoktatási intézményekben tanulóknak több mint az egy­­harmada — mintegy 4,5 mil­lió fő — úgy kap szakképzést, hogy közben dolgozik. Ugyan­akkor, ha emelnék az ösztön­díjakat, csökkentve ezáltal az ösztöndíj és a munkabér kö­zötti „ollót”, — az elvégzett felmérés tanúsága szerint — sokan inkább a nappali kép­zést választanák a levelező ok­tatás helyett. Jelentősen csök­kenthető volna idéiglenesen a nők foglalkoztatottsága, ha emelnék a gondozási segélyt és a szülési szabadságot. A nyugdíjasok foglalkoztatása is csökkenthető lenne a nyug­díjemelésekkel. Nyilvánvaló, hogy a jelen­leginél jóval nagyobb mérték­ben kell a termelésben olyan formákat is alkalmazni, mint a rövidített heti vagy napi munkaidő, vagy a bedolgozás. A foglalkoztatási problé­mák eredményes megoldása a gondolkodás komoly átalakí­tását kívánja meg. A Szov­jetunió alkotmányának az a tétele, amely garantálja az ember munkaválasztási jogát, figyelembe véve érdeklődési körét, változatlanul érvényes. Most azonban, a választás so­rán fokozottabb mértékben kell számolni a saját képessé­gekkel és a társadalom szük­ségleteivel. DOHÁNYGYÁR 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom