Angolkisasszonyok katolikus leánygimnáziuma, Eger, 1942

3

vitéz nagybányai Horthy István.

Nehéz léptek dübörögnek Kelet felé s minden lépésben új energiák feszülnek. A magyar jelen indul harcba a magyar jövendőért. A fegyverek irtóztató zajába bele- sikolt egy zuhanó repülőgép jajszava, azután megy minden a maga útján tovább.

Itthon pedig harangok kondulnak; fekete zászlók lengenek és a Főméltóságú Kormányzói család gyászba öltözik. A nemzet könnyesen érzi: hősi halált halt a második magyar ember, vitéz nagybányai Horthy István, kormányzóhelyettes. A mély gyász döbbenetes csendjében megérint a harctér lelke, mely magának követelte ezt az ifjú életet. Önkéntelenül felsír a kérdés: miért? Maradhatott volna itthoni... Igen, de Őt fűtötte a magyar virtus lángja és elment önként, hogy harcoljon Istenért, családért, nemzetért, érted, értem és a civilizált Európáért.

Minden nagy cselekedet vonz. A régi nagyok sorába új hős került, márpedig a ma ifjúsága eszményt lát a hősben. Az akarattól duzzadó, férfias bátorságú, acélkemény embertípus eszményének hódol Kormányzóhelyet- tesünkben. Halálában a szellem, az élet diadalát hirdeti, amikor elzengi Róla:

„Adatott nékem ólmos ércököl.

Adatott nékem szerszámos marok,

Adatott nékem alkotás.

Akarok lenni élet,

Akarok lenni ország ..

Lüktető élete immár egészen, fenntartás nélkül beleépült az ország, a nemzet testébe. Ezért a „nagyságért“ nem siratunk Horthy István, hanem követünk...