Állami gimnázium, Eger, 1936
5 — ral élnek s akkor fogalmat nyerhetünk munkájukról. A szabadban élő mezőgazda nap-nap után meggyőződést szerezhet erről. Tavasszal azt látja, hogy a kis énekesek mily szorgalmasan szedegetik le gyümölcsfáiról a hernyófészkeket, később meg a kövér hernyókat. A szántó eke nyomán kiforduló nagy pajorokat mohón falják fel a varjak, a sűrű szúnyog- és légyrajok közt a fecske, légykapó, zsezse visznek nagy pusztítást. Ha pedig megjelenik a vetések ellensége, a falánk sáskák tömege, egyszeriben ott terem a szépséges pásztormadár és megdézsmálja a gonosz férgek sorait. Többet megöl közülök, mint amennyi gyomrába elfér. — Amikor a legelőn tartózkodó gulya bogárzik, vagy más szóval, kikel a nyomorult szarvasmarha bőrére rakott petéből a marhalégy és bögöly álcája s ez rágva és furkálva az eleven testet oly fájdalmat okoz a szarvasmarhának, hogy kínjában világgá akar szaladni s alig bírja a gulyás megfékezni, akkor egyszerre csak feltűnik a seregélyek csapata és elözönli a csordát. Rátelepednek a tehenek hátára, szorgalmasan kiszedik az álcákat a bőrből. A jószág türelmesen állja a madarak munkáját, tudja, hogy ez könnyebbülést, gyógyulást hoz számára. Nemcsak a mezőgazdának, hanem az erdésznek is akad szövetségese a madarak között. Jól tudjuk, hogy sok olyan rovarunk van, amely a fák testében él s ezeket összerágva, nagy károkat okoz. Az ily bogarak pusztítói a harkályok. A piros bóbitás, tarka harkály szorgalmasan kalapálja hegyes csőrével a fát s kiszedi a nyűveket és álcákat, továbbá a kéreg alatt tartózkodó farontó rovarokat. Munkáját megszakítás nélkül, egész éven át folytatja. Mikor a tél fagya és hava beköszöntött, a harkály akkor is dolgozik s a halott erdőnek egyetlen hangja e derék ácsmester monoton kopogása. Igen nagy a száma azon madaraknak, amelyek nemcsak rovarokkal, hanem magvakkal élnek. A rosszakaratú ember hajlandó ezeket károsaknak minősíteni. Pedig ez nagy tévedés! Magevőink legnagyobb részben a haszontalan, gyomnövények magvait eszik s ezzel is hasznos munkát végez. A vadgerlét például szívesen irtják, mivel kárt tesz a gabonafélékben. Igaz, hogy aratás után ellepi a tarlókat s ott felszedegeti az elhullott szemeket. De vájjon jelentékeny kár-e ez? Hiszen az ilyen magvakat már úgyse gyüjtené össze a gazda! Egy tudós nyár derekán megvizsgálta a gerlice begyét s azt találta, hogy 1942 magból 1932 a mérges kutyafej magja volt. — íme, ez a példa bizonyítja a magevők hasznát s hol van még az a rengeteg elpusztított, káros mag, ami a tengelice, pintyőke, hantmadár, csaláncsúcs begyébe vándorol? — Jó, jó, — mondja ezekre a madarak ellensége, — elhiszem hát: a magevők nem sok kárt okoznak, de azt csak el kell ismerni, hogy a ragadozó madarak valóban károsak s ezeket pusztítani kell. Ez sem igaz ilyen formában. Mert elismerjük, hogy a házi szárnyasokat, kisebb emlősöket, hasznos énekeseket elrabló és felfaló sasok,