Állami gimnázium, Eger, 1923
8 e klasszikus, az örök értékű alkotások. Mindez nagyon, mélységesen igaz, de nem erről van itt most szó. Itt annak a megállapítása a fontos, bogy a magyar faj típusa nem doktrinér-típus. fiz iskola oltó-hely. Azért hozzuk bele a faj talajából szakadt va> dócokat, hogy a múlt-, jelen-, jövő- és örök-ember legnemesebb és legértékesebb eredményeit beléje oltsuk. Az eredmények, e nemes oltóágak kitermelésén igen különböző vérű, különböző észjárású fajok és egyesek munkálkodtak, s az oltók, a kertészek művészete éppen az, hogy vadóc- ban és oltó-ágban egy vérkeringést létesítsenek, mert csak így ered meg az oltás. Ámde a vadóc adottság, egészséges, szívós, sokágú gyökérzetével ő szívja a talajból a táplálékot, hozzája kell hát a nemes ág nedvkeringését hangolnunk. Az iskolának hát e fajtájából kell kinőnie, módszereinek a faj-szövet alaptónusaiboz, alapvonalaihoz kell alkalmazkodnia. S ha az élmény valóban a lélek minden diszpozícióját akcióra, kifejezésre felajzó percepció, akkor a magyar iskola és magyar társadalom szomorú élménytelenségét s vele a magyar közélet stílustalanságát, irodalmi közömbösségét könnyen megérthetni: a német doktrínát és filologizálást ültettük át beléje minden módszeres túlságával és germánságával, noha a magyar vér első sorban konkrétumra és az élmény közvetlenségére vágyakozik. Nem a germánság hatalmas eredményeinek lekicsinylése mondatja ezt velünk. Micsoda ostoba, micsoda kicsinyes fölfogása volna ez a kultúra nagy kérdéseinek! Épen azért szólunk, mert a módszer és eljárás elhibá- zottsága akadályozta és akadályozza meg, hogy a hatalmas, örök értékű eredmények vérünkké váljanak! Szinte jól esik visszaemlékezni már-már deresedé' fejjel régi jó tanárunknak, Gyulai Pálnak egyszerű intésére: „Ne sokat Fecbnerezzen és Leibnizeljen maga idő előtt, barátom, ha ember akar lenni. Olvassa a világ minden nációjának nagy íróit, nagy költőit mentői többet, merüljön el bennük mentői jobban, s ha a lelke megtellett tőlük, majd csak megcsinálja magának a maga esztétikáját arra az időre, amire már rendszer és bölcsködés is kell- az embernek. Akkor aztán Fecbnert is, Leibnizet is olvashatja. Látott már magyar embert, aki lakatot, kulcsot, citerát, borotvatokot csinálni mesterembertől tanult? Kitalálja azt minden valamirevaló magyar ember, mert olyan éles az esze, mint a borotva. Akinek az esze — a borotva, a tokját ne tudná megcsinálni ?“ így van. Ez a tipikus kis eszme-villantás fején találja a szöget: a magyar módszert valóban nem találtuk meg sem az ország vezetésében, sem szellemi irányításában, sem az iskolában. Mivel pedig módszer és közlendő anyag sokszor olyan egységbe forradnak, mint a műalkotás tartalma és formája, azt is elmondhatjuk, hogy jórészt a közlendő tartalmat sem tudtuk kiválasztani. Ezért nem tudunk fakasztani magyaros élményt sem az iskolában, sem a közéletben. Mivel pedig nincsen stílus élmény nélkül, az az oka, hogy stílusa nincsen sem a magyar iskolának, sem a magyar közéletnek. Iskoláink ezért nem vernek mély gyökeret a magyar társadalom szerkezetében s a magyar tanárság elszigetelődésének is nem utolsó oka az, hogy tekintélyével, munkájával, egetverő szomorú letörtségével kénytelen magát azonosítani azzal az élménytelen iskolával, amelyik nem vér a mi vérünkből és nem bús a mi búsunkból. Benne látom főokát magyar
