Állami gimnázium, Eger, 1923
22 lósra, hangjuk modulációja pedig a magyaros kérdés melódiája legyen. Ha valahol, hát ezeknél a legnehezebb abstract problémákat nyujtózko* dássá, tornává kellemesítő gyakorlatoknál tapasztalhatni, hogy dccendo discimus. H mi invenciónk szegénységét a tárgyba belélcndülő tanulók ötletei lassandassan annyira meggazdagítják, hogy bámulva fedezzük föl magunk is az ábrázoló jelek révén a jellemző rendszerességeket egyes írók stílművészetében. így fokozatos haladással szinte meg tudjuk magunknak rajzolni egyes írók stílusának a choreografiáját. Nagy segítség ez a fiúk számára, akiket így a ritmikus egységek beléjük idegzett hangképei szinte csalhatatlan ösztönnel vezetnek a mondatok és mondatfajták szerkesztésében és az írásjelek használatában. De nagy segítség magunknak is, mert az irodalomtörténet tanításakor e módszerrel a magyar stílus fejlődésének különben elég bonyolult kér* dése e látható sémák révén foghatós ábrázolássá világosodik. Nagy segítség a szavalásban, mert a gondotatcsomópontok állandó éreztetése a vers és próza egyforma logikai értélteit láttatja meg s jóformán egyet* len módszer az ú. n. éneklésnek eltüntetésére, amely mindig abból szár* mazik, hogy különösen finomabb ritmus=érzékcs fiaink a versbéti ritmus kötöttségének éreztetésétől alig tudják megszabadítani a szavalnivalói* kát. Valóban, Vörösmarty pl. azért nehéz olvasmány, mert verselésének átható zeneisége arra kényszerít, hogy figyelmünket a szók zenéje és a gondolat=egységek logikai értelme között osszuk meg. Hatalmas művé* szetének, sok*sok mondanivalójának egész új világa nyílik meg előttünk, ha a kórusban olvastatás e módszerével egyszerűen kiemeljük, aláhúzzuk a logikus értelmet, mentesítve az abszolút értékű szó*zene édes bilin* cseitől. Ha tehát élmény nélkül stílus nincsen, az itt ismertetett láttató- és hallató-gyakorlatok a kezdet legkezdetén alapját fogják megvetni a becsű* letes, a jó stílusnak. E gyakorlatok a mai tanterv keretében is minden nehézség nélkül valósíthatók meg. Kívülük azonban vannak piitni desi- deriumok is, melyek a tanterv kereteiből kikívánkoznának, de némi tel* jesség kedvéért mégis kénytelenek vagyunk velők foglalkozni. Mindenekelőtt — ugyancsak az élmény fontosságának szempont* jából — azt a tényt kell hangsúlyoznunk, hogy minden élmények között a ma élményei a legüdébbek, legfrissebbek. Sőt talán elmondhatni azt is, hogy becsületes történelmi élmény fölébresztése szinte lehetetlenség, ha nem a ma élményeiből fakad fői. Mi pedig - kiitönösen irodalomtörténeti óráinkon — jóformán csupa történelmi élmény kikényszerítésén nyár* galunk, noha mai irodalmunk légkörébe csak alig vittük őket bele. Épen ezért talán magunknak sincsenek élményeink épen régi irodalmunk érté* keiről: egyőnk Zrínyiért rajong, másunk Balassáért, vagy Pázmányért esenkedik, a harmadikunk a középkori költés szépségeire esküszik. H H vallatásnál azonban kisül, hogy magasztalt íróinkat nem átéléseink alapján érezzük szépeknek, hanem a doktrínánk, hajlamaink, sokszor talán szeszélyeink révén ragaszkodunk hozzájuk. Ezek a lelki sajátságok pedig csak másodlagos alapját tehetik az esztétikai gyönyörűségnek. Mennyire igaz ez, semmi nem mutatja jobban, mint pétdául a kuruc=köttés általános, őszinte magasztalása. Ez a költés Endtó'di kuruc*
