Állami gimnázium, Eger, 1923
19 — persze felsőbb osztályokban — az absttactabb közölni valók leadásá- hoz is s így sorra kerülnek a mondatszerkesztés biológiai föltételei is. Közülük legalább néhány alapvető tényt ennek a vázlatszerű dolgozatnak is ki kell emelnie. Elsőben is azt, hogy a mondat rövidségének és hosszú» ságának, mellé» és alárendeltségének mélységes élettani okai vannak, fi pont teljes lélekzetvételt jelent, egy be- és kilégzés-t a tüdőből, kémiailag tehát az anyagcsere föltételeinek egy teljes mozzanatát, fl vessző fél belégzés, tehát ugyanezen föltételeknek fél mozzanatát jelenti. H mellé» rendelés tagjai között a vesszőnél több szünetet tartunk, noha csak vesszővel választjuk el egymástól a mondattagokat, ami hát a konvenciós jelölés tökéletlensége, de épen ezért rá kell mutatnunk és a hallásfejlesztő gyakorlatokkal belé kell idegeznünk a tanulókba. Ezért a mellérendelés könnyebb, művészibb, természetesebb eljárás, mint az alárendelés, de faji, világnézetbeli alapjai is vannak. Tudományos eljárások épen azért teszik szükségessé az alárendelést, mert a gondolkodásunk lépvést járt tartalomról tartalomra s állandóan mérlegeli, osztályozza és skatulyázza a mondat logikai, centrális meglátásait és a tudat közepébe akarja belenyomni a főképet épen azzal, hogy a lélekzés fiziológiai ténye révén a kevesebb fáradoztatású helyre tolja be. így hát az alá- és mellé-rendelés alkalmával fő- és mellék-gócok keletkeznek a fölrészelt és megmért gondolatokból s e gócokat sajátos ritmikai csomópontok kísérik. Mennyi a fő-góc, mennyi a ritmikus fő-csomópont, rendkívül jellemző a faj-lélek gondolkodására. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a gondolkodás lépésről- lépésre, tágról-tagra való járdalásának két mozzanata van: egyik maga a járdalás folyamata, másik ennek a már lejátszódott folyamatnak világos elrendezése, fiz a mozzanat még csak többé-kevésbbé bonyolúlt probléma tömegeket lát s ha leméri is a gondolat-részek súlyát, ezt inkább csak homályos sejtések alapján, víziók és audiciók útján teszi meg. Emez a mozzanat nem elégszik meg sejtés-szerű lemérésekkel, hanem kézbe fog minden gondalat-pondust és még meg is lóbálja a tenyerében, hogy reális súly-értékeket teremtve szerkesszen egyszerű, kézzelfogható gócokat és ritmus-csomópontokat. Arany prózájában, Gárdonyi elbeszélésében, Gyulai tanulmányaiban így szerkesztenek: megvárják a probléma lehig- gadását és még a legbonyolúltabb kérdéseiben is lehetőleg egyszerű, nyugodt, több mellérendéléses ökonómiával szerkesztenek még ott is, ahol egy kis tudományos mélykedés tálcán kínálná nekik az alárendeléseket. Nyilván való, hogy vannak nyelvek és fajok, melyek viszont szeretik a mélykedést és a Problemen-mayereit s írásaikba belégyúrják az írónak nemcsak meghiggadt, a fény-árnyék helyes elosztása szerint művészi meglátásait, hanem izzadmányait, a gondolatsúly mérecskélésé- ből származó gyönyörűségeit is. Ezek nem «ott ugratnak csupán, ahol gödör van», hanem inkább állandóan ugróra álló paripáikkal akarják belévonszolni olvasóikat abba, hogy ők is velük ugorjának. (Mennyi nagy- képű értelmetlenséget lehet így belégyúrni az írásunkba, ha közepesek vagyunk, mennyi csak roppant fáradsággal megérthető szerkezeteket, ha csakugyan mélyen járunk!) Mennyire szebb a másik eljárás, legalább nekünk, magyaroknak! Ez a gondolatcentrumot és ritmikus csomókat inkább előre bocsátja, ezzel biztos állásba veti meg a lábát s így várja 2*
