Állami gimnázium, Eger, 1917
+ PÉCSI OTTMAR 1S72—1918. Az isteni gondviselés kifürkészhetetlen akaratából intézetünket az elmúlt iskolai évben súlyos csapás érte. A kérlelhetetlen halál elragadta az élők sorából iskolánknak egyik igen buzgó, érdemdús tanárát, Pécsi Ottmárt. ki a nevelés és tanítás magasztos ügyének szolgálatában eltöltött 18 esztendőből több mint 12 évig volt intézetünknek fáradhatatlan munkása a magyar- és német nyelvi és irodalmi tanszéken. Nem a csatatéren, a már negyedik éve dúló vi ágháború szörnyű harci zajában esett el, hanem itthon, nemes hivatásának csendesen őrlő munkájában dőlt ki sorunkból. Nem volt katona, hiszen gyönge, törékeny testével nem is lehetett volna az, de azért ő is harcolt, küzdött itthon a front mögött a tudomány fegyvereivel. A magyar kultúra hősi katonája volt, még pedig egyike a iegfegyelmezettebbeknek, aki páratlan önmegtagadással és önfeláldozással teljesítette mindenkor kötelességét. Mikor a háború okozta rendkívüli helyzet miatt a tanári testület létszáma folytonosan apadt, az egyes tanárok vállaira mindig több és több munka nehezedett. Boldogult kartársunk ekkor is épp úgy ki vette részét ,a nagy idők követelte megerőltető munkálkodásból, mintha a természet hatalmas fizikummal áldotta volna meg. Nem gondolt sohasem testi gyengeségére, nem törődött azzal, hogy buzgósága és az erejét felülmúló munka testének különben is apadt energiáját mennyire fogyasztja, mert roskatag testében nagy lelki erő lakozott. Gyenge szervezete azonban egyszerre csak összeroppant. Hirtelen jött az egész! Karácsonyig rendesen bírta a munkát. Még a szünet alatt tartott magánvizsgálatra feljött az intézetbe. Ekkor panaszkodott először, hogy nem jól tölti a szünetet, hogy gyengének és kimerültnek érzi magát. Ki hitte volna, hogy ekkor volt utoljára szeretett iskolájában. Midőn a szénhiány miatt hosszúra nyúlt karácsonyi szünetben jan. 17-én a VII. és VIII. osztályban az előadások megkezdődtek, a máskor oly pontos Ottmár barátunk nem jeleni meg az iskolában. Levelet külí*
