Állami gimnázium, Eger, 1909
24 a mai kritikai nemzedéknek, mert Szemere nem tárcaalakban bírált, mint manap szokás, hanem alapos részletességgel és még nagyobb tudással. Sohasem sértő, annál kevésbé ingerkedő, csúfolódó, hanem mindig igazságos, már a maga szempontjából. Más véleményét mindig számbavevő és ellenfelét nagyrabecstilő. Szerinte a tudományos tárgyakban két ember ellenkezhetik anélkül, hogy egymást sértegetni akarnák, sőt igen jó barátok is hevesen csatázhatnak. így felhozza Vitkovicsot és Horváth Istvánt, akik sokat perlekedtek, de mégis úgy szerették egymást, mint igazi jó barátok. Ilyen volt Szemere is, ámbár bizonyos élességet nem lehet tőle sem megtagadni, mint egyik kritikustól sem; de az élesség mintha Lessingé volna, mely mindig bizonyos elmés- séggel van pároséivá. így például két regényíróról azt mondja : az egyiknél az eszme nem bombast, mert a képekből organice fejlődik ki; a másiknál bombast az eszme, mert képei csak egymáshoz vannak csirizéivé. Vagy Garayról azt mondja, hogy őt kora túlbecsülte, ő a költészettel csak bábuzott. Vagy idézzünk példát az „Uj holmi első csomójának kritikai megítéltetése“ című röpiratából: „S Czenczi úrnak fülei valóban hallották Haydn muzsikájában ezen természeti hangokat: or, bő, zun, dón, pocs, zuh, csatt, mór, dör ? Nem lehetetlen, a fülek sokfélék“ stb. ilyen hasonló ékekkel ellenfelét egészen nevetségessé teszi, de sohasem megy át gorombaságokba, annál kevésbé nyúl valakihez mos- datlan kézzel, piszkos tollal, hanem mindig a békeszerető, az igazságos kritikus szól belőle. Számtalan sok gondolatot tartalmaznak eszthetikai és kritikai prózai munkái, melyek Szemere egyéniségét még jobban kidomborítanák és melyeknek mindegyike úgyszólván egész tanúlmányt érdemelne. Pécsi Ottmar.
